
Milyen nagyon fura volt, amikor tizen évvel ezelőtt azt hallottam, hogy kérdezzem meg a testem, mit akar felvenni. Megkérdeztem. Amúgy szkeptikusan hozzáállva.
És a testem válaszolt. Nem a frissen vasaltak közül választott(am), nem feltétlen a legfrissebb divat szerint. De be kellett látnom, hogy jó érzés volt a tükör elé állni.
Mi minden határozta meg korábban a választásokat? Á, dehogy, az ellenállásnak semmi szerepe nem volt. Vagy mégis?
Ha anyuhoz mentem, igyekeztem azt felvenni, amire első látáskor azt mondta, hogy jó, csak egy ecetes ollóra volna szükség ahhoz, hogy jól nézzen ki. Jól állt? Nem? Lényegtelen volt. Az ellenállás működése kedvessé tette számomra.
Máshol is meghatározó választási szempont volt a megfelelni akarás.
Rég volt. Most élvezem, hogy a testem válaszaira hallgatva sokkal könnyebb jól érezni magam a ruháimban is.
…és tudom, hogy egy ÉNképVÁLTÓ után mekkora öröm volt, amikor valaki öltözködésében a fekete egyhangúság, az elbújás helyett megjelentek a színek. Eleinte ezt az ellenállás motiválta: „már juszt is megmutatom magam.” Aztán szépen lassan természetessé vált, s egyszer csak megjelent a nő.
Micsoda boldogság.
Az is, amikor egy anyuka ÉNképVÁLTÓ utáni lazulása megjelent a lánya öltözködésének felszabadulásában is.
Mi mindent dugtál el a fekete ruhák, a sátorlap ruhák, a csak nadrágok viselése mögé?
Mit adhat, ha hallgatsz a tested választásaira?
Mit adhat, ha kiderül, mit is visel a tested igazán szívesen? Segíthetek?
