2020. július – covid alatt
Hány év tudatosan választott, éberen követett lazulása után tudok aggódva érkezni 8 órakor a piacra: mi van, ha talán már be is zárt kérdéssel a fejemben, mert a megszokott 7 órakor kezdődő vásárlás helyét most más programnak adtam ajándékba. És hazaérek-e így is időben? Jól tudom, hogy simán. És mégis!!! – ma annyira szembeköpött ez az érzés, hogy leültem, hogy elmeséljem Neked, és akkor kihánytam magamból a többi nevetségesnek tűnő „hányt”. Azt hiszem, Te biztos nem ismered őket. Vagy mégis?
Hány és hány alkalommal figyelem aggódva az első falatoknál kosztosaim arcát, mint annak idején szuperül főző anyóskám tette azt, hogy mondjanak egy hudejóez-t, miközben tudom, hogy jól sikerült, meg az sem érdekes igaziból, ha valakinek nem ízlik.
Hány és hány alkalommal kell bebizonyítanom, hogy képes vagyok beállni parkoló helyekre úgy, hogy előttem, és mögöttem 10 cm legyen. Mégis újból és újból nekivágok Bibi (az autóm) sarkaiért aggódva közben. De akkor is beállok, hogy újra és újra bebizonyítsam Neked. Ja, nem! Magamnak, pedig tudom! És különben is. .. ???
Hány és, hány alkalommal tartok valami izgalmas, jó, hasznos képzést, workshopot, vagy valami mást, de szapulom magam, hogy de csak … , és még mi, és hogyan lehetett volna …?
Hány és hány alkalommal bizonygatok ezt, azt, amazt, ami nem is fontos, hiszen már nem is akarom bebizonyítani az amúgy érdekes nézőpontú igazamat.
Hány és hány alkalommal venném még mindig el Tőled a Te szarod, pedig valójában már nem is akarlak megmenteni. Mégis!
Hány és hány visszajelzés kell ahhoz, hogy elhiggyem Neked, hogy elismerjem, hogy rendben van épp úgy. Pedig egy sem kellene, mert valójában nincs rá szükségem, ráadásul régóta tudom, hogy jó akkor is, ha látszólag akár nem is, nem is beszélve azokról a dolgokról, amikről kiabál, hogy jóóóó.
Hány és hány dologgal kell nehezítenem, amit teszek, mert különben el sem hiszem, hogy csináltam valamit?
Hány kiírt, észrevett, látogatott program kell ahhoz, hogy elismerjem, hogy csinálok valamit, amit egyébként nem is fontos elismerni, mert jól tudom, hogy elég vagyok amúgy is?
Mennyi mások által hasznosnak ítéltet kell tennem annak ellensúlyozására, hogy olyant tegyek, ami némelyek szerint nem hasznos (de titkon ők is csinálják)?
Hány és hány alkalommal nem veszem észre mindezt a hülyeséget, miközben nap mint nap ráébresztek, változtatok, éber vagyok – és kicsit TÜRELMETLEN magammal?
Mi kell ahhoz, hogy végre valóban lazítsak, megengedjek, elfogadjak, befogadjak csak úgy ostorok nélkül?
Mi kell ahhoz, hogy a nem rólam szóló nyűgök visszaadása kérdések nélküli automatizmus legyen azon nyomban? … de akkor mi maradna?
Mennyi akkor mindebből az épp elég? Lehet elértem már? Vagy tán túlteremtettem?
Lehet. Hát most már nekem is ELÉÉÉÉÉG! Abbahagyom. PONT.
Mindig választhatok! Mindig választhatsz! Választasz?