Demencia – menekülés, vagy új kezdet? – Anne Maxwell

Édesanyám élete utolsó két évét nálunk töltötte. Súlyos demenciában szenvedett és beteges volt, így élete utolsó 18 hónapjában otthoni hospisz-szolgálatra szorult.

Édesanyám és én mindig is nagyon közel álltunk egymáshoz. Alkalomadtán előforduló eltávolodásaink ellenére nagyon szerettük egymást, és mélységesen élveztük egymás társaságát. Azt a fajta kapcsolatot éltük, amely soha nem függ fizikai közelségtől. Volt, amikor szinte naponta kommunikáltunk, volt, amikor nem.

A demencia előrehaladásával több dolog történt. Anyám egyre kevéssé volt képes arra, hogy nemrég történt eseményekre vagy beszélgetésekre emlékezzen, ami többek között a hétköznapok szinte gyermeki öröméhez vezetett. Minden új volt számára, így ha valamit élvezett, úgy örült neki, mintha életében először lenne benne része! „Már évek óta nem ettem kukoricát!” kiáltott fel örömmel, valahányszor azt kapott ebédre. „Úgy örülök, hogy szereted!” így válaszolva vetekedtem örömével.

Kedvesebb, szelídebb, hálásabb lett, mint azelőtt, és még jobban értékelte a dolgokat. Csípős oldalai – amikor időnként undok volt, éles nyelvű, gyorsan kimondott és gyilkos megjegyzésekkel – megszelídültek, majd eltűntek.

És olyan dolgokat fedett fel előttem, amiket addig elrejtett.

„Meséltem már neked Jimmyről?” kérdezte egyik este, amikor lefekvéshez készítettem elő.

„Nem”, válaszoltam. „Ki az a Jimmy?”

„Ó…” Szeme felcsillant, teste elevenebb lett, arca álmodozó.

A második világháborúban egy fegyveres tiszt tolmácsaként dolgozott, aki a Szövetségesek hadműveleteinél központi szerepet játszott.

Anyám örömmel mesélt kettejük életéről, örömmel említett meg részleteket is, felelevenítve őket. Hamar megértettem, hogy egy varázslatos kapcsolatról volt szó, álmok témájáról.

„El akart venni feleségül.” „És?” kérdeztem.

„Nős volt, és gyerekei voltak. Tudtam, hogy a felesége nem fogja megengedni neki, hogy találkozzon a gyerekeivel, ha elhagyja. Nemet mondtam.”

Visszafogtam a lélegzetemet.

Még több mint hatvan évesen is érezni lehetett anyámnál ezeknek az emlékeknek az intenzitását.

„Miután visszatértem Washingtonba, írt egy levelet, hogy gondoljam meg a dolgot. De én nem gondoltam meg, mert tudtam, mennyire fájna neki az.”

A New York Times-tól sikerült egy fényképet szereznem a férfiről. Bekereteztem, és felállítottam anyám szobájában. Valahányszor rápillantott, szeme felcsillant, teste ellazult. „Ó, Jimmy”, mormolta ilyenkor.

Ahogy a demencia előrehaladt, és egyre inkább elhagyta az a képessége, hogy családtagjai nevére emlékezzen vagy felismerje őket, azt soha nem felejtette el, ki volt Jimmy. És amikor haldoklott, azok közül, amiket felkínáltunk neki, ezt a képet választotta éjjeliszekrényére ki.

Életem egyik alapvető elve az, hogy a választás teremt. Minden választással teremtesz valamit. A nagy választások, a kis választások – mind teremtenek valamit.

Csak most, ahogy ezt írom, jövök rá, anyám mennyire tudatában volt annak a jövőnek, ami Jimmynek és gyermekeinek jött volna létre, ha anyám Jimmyhez megy feleségül. És mást választott.

Édesanyám rendkívüli asszony volt. Hálás vagyok a vele töltött időért.

Forrás: Dementia – Escape or Beginning?
Fordította: Kaposi Luca valaszthatsz.com