annaságok
Még valamikor főiskolás korom elején az akkor kb nyolcadikos kisebbik öcsémmel úgy határoztunk, hogy vonatra szállunk, és elmegyünk Prágába Lenny Kravitz koncertre. Mindketten nagy rajongói voltunk, úgyhogy a színpad előtti “dühöngő” részbe vettünk jegyet, hogy közelről csápolhassunk a táncos melódiákra. Olyan szerencsénk is volt, hogy Lenny egyszer lejött a színpadról, és a közönség sorai közt elindulva pacsizott mindenkivel, és majdnem hozzá is értünk
A koncert nagy élmény volt, és mellette még egy kis városnézésre is jutott idő. Gondoltuk eljátszuk az igazi turistát, felmegyünk a várba, aztán átsétálunk a Károly hídon, ahogy azt kell. Félúton megszomjazva a vár aljában egy igazi turistacsapda kerthelyiségbe ültünk be. A hely hozta a tőle elvártat, pofátlan mértékben felvizezett korsó sört kaptunk a kezünkbe.
Mondtam a kisöcsémnek, hogy ezt aztán tuti ne igyuk meg, sőt ne is fizessünk érte, ez felháborító – igen, az még egy másik énem volt – menjünk innen. Felálltam, és elindultam kifelé abban a hitben, hogy velem tart. A kapuból visszanézve láttam, hogy ő még mindig az asztalnál áll, három pincér veszi körbe, és ő próbálja magyarázni a történteket.
Végül elengedték, semmi gond nem volt, nekem viszont forró bilogként égett be a dolog. Szégyen, bűntudat, hogy otthagytam a kisöcsémet, akiért kvázi én voltam a felelős, mert a nagy pi**áskodásomban teljesen megfeledkeztem róla. Igen, az is én voltam egykoron (?)
Ő minden gond nélkül vette a dolgot – mindig is irigyeltem őt a nyugodt, laza hozzáállásáért az élethez – és sok-sok élménnyel gazdagodva hazatértünk Budapestre.
Azóta eltelt több, mint 20 év, és megvallom nektek, időről-időre eszembe jut az az eset a vár tövében lévő sörözőben. Mindig nyomaszt az emlék, amit az Accessbe érve az eszközöket használva sem sikerült kitisztítanom, ugyanúgy elönt a szégyen és a bűntudat, ha rágondolok.
Múlt hétvégén megint Prágában voltam, és az utcákat róva többször eszembe jutott az eset. A sokadik alkalomnál felsóhajtottam. Univerzum, kérlek segíts. Ezt hogy tudnám most már elengedni?
Gondoltam, mégse várom a választ tétlenül, szóval megkérdeztem, kihez tartozik? Érdekes nézőpont. Az összes érzelmi POVAD-ot (nézőpontok, amiket elkerülsz és védelmezel) tisztítottam, de nem változott. Próbáltam logikusan levezetni magamnak, hogy ezt talán most már elengedhetném, nem a legjobb választásom volt, de Petinek nem lett semmi baja, ma már máshogy cselekednék stb., stb, de semmi. Ugyanúgy ólomsúlyként ült rajtam.
Vicces egybeesés, hogy pont a Károly hídon sétáltam, amikor felsóhajtottam: oké, hagyom akkor, hogy az univerzum segítsen, addigis elengedem a dolgot.
Vasárnap volt anyák napja, ami pont május 1. volt idén, ez pedig a nagyobbik öcsém szülinapja. Gondoltam, egyesítem a köszöntéseket, és egy videóüzenettel jelentkeztem be a családi viber csoportunkba.
Arról a prágai útról talán egyszer-kétszer tettünk említést azóta, most mégis valahogy két gyerek reggeli eligazítása és munkába indulás közepette az öcsémnek beugrott a semmiből, ráadásul pont a felvizezett sör története. Hát gyorsan meg is gyóntam bűneimet – mire kiderült… arra ő már nem is emlékezett
Ahogy elolvastam az üzenetet, szó szerint éreztem, ahogy az ólomsúly legördül a vállamról-mellkasomról, és hatalmas tér keletkezett.
Talán nektek is vannak ilyenek. Megmagyarázhatatlanul tapadó kínos-kellemetlen pillanatok emlékei, amiket valahogy nem tud az ember elengedni, pedig már logikus aggyal is “elévült”, mégis kísért.
Hátha történetem hozzájárulás. Miszerint lehet, a másik fél már nem is emlékszik rá
És Access szemmel pedig nem tudtam nem észrevenni: kértem, és megadatott. Amint elengedtem a kontrollt, hogy akkor erre most meg kell találnom a megfelelő tisztítást, ezerszer el kell mondani, hogy érdekes nézőpont, a nemtommi eszközt használni… az eszközök egy teljesen meglepő módon tették is a dolgukat. Csak hagynom kellett, hogy megmutatkozzon.
Feloldoznád magad? 
U.i.: a neveket és a söröző nevét kitakartam