Meghívást kaptam egy tanfolyamra, ahol ezzel a két rendkívüli nővel dolgozhattam együtt: Diva Diaz-zal és Anne Maxwell-lel. Diva „X-man” tanfolyamokat tart, és az Access Conscioussness eszközeit használja, hogy az ADD, ADGD, autizmus és az OCD-s emberekkel más lehetőségeket teremthessen. Anne Maxwell a szülőkkel és gyerekekkel folytatott munkájában az Access eszközöket használja, hogy fesztelenebbül dolgozhassanak együtt.
Én úgy kerültem ide, hogy gyerekekkel, neveléssel és az Access módszerekkel dolgozom. Először úgy éreztem: „Hű, micsoda megtiszteltetés, olyan izgatott vagyok!”, aztán ez átcsapott ebbe: „Jaj, Istenem, nem tudom, hogyan beszéljek arról, amit csinálok. Tudatosan/Kognitív módon nem emlékszem, hogyan használom az Access eszközöket az osztályomban, hogy a fenébe beszéljek minderről az embereknek?!” Észrevetted?” Kérdést tettem fel… még traumám és drámám kellős közepén is.
Aztán mintegy villámcsapásra eszembe jutott egy helyzet, amibe nemrég kerültem. Van az osztályomban egy kislány, aki nem hiszi el, milyen csodálatos, és azonnal pánikba esik és megsemmisül, mihelyst bármilyen projekten kell dolgoznia. Több mindent kipróbáltam már vele, és semmi nem működött; ez jó, zseni vagyok. Ekkor feltettem a kérdést: Mit kíván tőlem ez a kislány?
Ekkor jutott eszembe, hogy amikor én gyerek voltam, morzsányi információra volt szükségem, arra, hogy a projektet lépésekben tárják elém, és pontosan tudjam, mit várnak el tőlem, és azt is, mikorra kell befejeznem. Ez a kislánnyal is működött egy bizonyos fokig. De még mindig pánikba esett, és vigasztalhatatlan volt. Egészen addig, amíg egy pályázatot kapott, és én abszolút nem tudtam neki segíteni a tartalomban: ekkor valami csodálatos dolog történt. Csak annyit tehettem, hogy jelen voltam, és hagytam, hogy átrágja magát a munkán.
Figyelhettem, hogyan dolgozik, és ekkor jutott eszembe kedves barátnőm, Blossom, aki azt mondta, hogy rájött: amikor igazán elengedi magát és hisztizik és ezt igazán élvezi, akkor tud ellazulni, és bármit kell csinálnia, már semmi nem jelent neki problémát.
Így hát így szóltam diákomhoz: „Ha ez segít, akkor hisztizz egyet, toporzékolj, vesd magad az asztalra, mindegy, semmi nem számít. Mi van, ha ezt igazán élvezed?” És lám, ez a gyerek, aki általában kontroll alatt tartja magát, kedves mindenkihez, töprengeni kezdett. És valóban így tett, és ekkor nem igyekeztem megnyugtatni, egyszerűen hagytam, hogy azt csinálja, amire szüksége van. Egyszerűen megengedtem, hogy az lehessen, amire szüksége van ahhoz, hogy ellássa a tennivalóját. Ugyanezt csináltam vele a legközelebbi projekt alkalmával is. Érdekes volt megfigyelni, ahogy szitkozódik és túlteszi magát mindazokon a korlátozásokon, amikbe mások helyezték. Közben végig ott voltam mellette. Nemcsak a kollégiumra keltett mély benyomást, hanem a projekt elvégzésénél olyan éleslátásról és érzékenységről tett tanúságot, hogy igazán ámultam azon, valójában milyen értelmes és fénylő személyiség.
Amikor ezt írom, több olyan alkalom is eszembe jut pályámról, amikor éppen csak intenzív módon jelen voltam, és ez diákjaimnak lehetőséget adott arra, hogy valaki ott van mögöttük, aki bátorítja őket, hogy önmaguk legyenek, és azt a nagyságot éljék, amelyek valójában. Így barátom, aki e sorokat olvassa, azt mondom neked: Milyen nagyság működését könnyítenéd meg azáltal, ha bármiféle nézőpont nélkül élnél? Hol tetted ezt már meg, anélkül, hogy észrevetted volna?
Mi van akkor, ha pusztán azzal, hogy önmagad vagy, megváltozna a világ?
Forrás: Being Present
Fordította: Kaposi Luca (valaszthatsz)