Utolsó estémet töltöm itt Mexikóban ….. – Zubreczki Anna

Utolsó estémet töltöm itt Mexikóban, és bár hihetetlen napokat töltöttünk itt, az utolsó este tartogatta számomra az egyik legnagyobb áttörést. Maga a dolog sokaknak szinte természetes, nem is az a lényeg, hanem a tér, amit általa megtapasztalhattam.

Sose voltam nagy rajongója a víznek, a strandolásnak, vízben játéknak. Ha nem egy 10 ezres csoportba posztolnék most, talán azt is bevallanám, hogy féltem a víztől. Medencébe is csak akkor megyek bele, ha nagyon melegem van, de akkor is max megmártózom, tengernél is – vicces, tudom – általában úgy megyek a partra, hogy a parti tusolóban hűtöm magam.

Néhány nappal ezelőtt a lányok lementek a partra, és valamiért én is velük mentem. Annyira jókedvűen hullámoztak a vízben, hogy kedvet kaptam, és térdig én is bementem az óceánba. Hozzá kell tennem, hogy múltkor 2 hetet töltöttem el ugyanitt úgy, hogy a vizet csak messziről néztem.

Tegnapelőtt már derékig bementem, és nagyon tetszett, másnap már óvatosan bele is merültem. Ma pedig, bár jó nagyok a hullámok, elúsztam a bólyáig meg vissza. Kétszer is oké, a pulzusom nemtom mennyi volt, és ziháltam, mint aki az életéért küzd, de megcsináltam

Bár mindig más társasággal voltam, ma például egy finn lánnyal és egy idős amerikai fickóval, nagyon érdekes volt megfigyelni, ahogy ezek az “Accessesek” a kérdéshez álltak.

Teljes megengedésben voltak azzal, hogy én valami vicces oknál fogva rettegek a víztől. Nem próbáltak facilitálni. Nem próbáltak segíteni sem. Nem tutujgattak. Nem élcelődtek rajtam. Ott voltak, egy kedves tápláló, törődő térből, játszottak a vízben, és közben a fél szemüket rajtam tartva drukkoltak nekem

A héten a tanfolyamokon sokszor volt arról szó, hogy a klasszikus értelemben vett segítés elerőtleníti a másikat. Az Accessben pedig pont az emberek megerősítésére törekszünk, hogy “belelépjenek a tudásukba”, hogy tudják, hogy tudnak. Vékony mezsgye ez, valahol a segítségnyújtás és a nemtörődömség között.

Ha valaki sír egy Access tanfolyamon, akkor nem szaladunk oda vigasztalni, ölelgetni. Max adunk neki egy zsepit, és energetikailag ott vagyunk vele, és hagyjuk, hogy ő munkálkodjon a dolgon, mintegy sikerélményt adva neki. Bízunk benne, a tudásában, az erejében, hogy képes végigmenni a folyamaton.

Ha valaki pedig fél a víztől…. ezek az emberek hagyták, hogy én magam lépjek át ezen a fura félelmen. Nem tutujgattak. Nem úsztak velem. Nem biztatgattak, hogy gyerünk már. Mégis éreztem, hogy az energiájukkal és a terükkel ott vannak velem. És amikor kiúsztam, zihálva, akkor üdvrivalgással ujjongva öleltek meg.

Kicsit elmélkedős lett talán ez a bejegyzés, annyira próbálok csak kilyukadni, hogy vajon mit teremtene, ha ez a tér lennénk egymásnak a mindennapokban? Egy kedves és törődő tér, ahol arra inspiráljuk a másikat, hogy felfedezze a saját potenciálját és erejét? Hagyva, hogy akár legyenek bénaságai, még olyanok is akár, amik nem “accessesek”. Mint mondjuk a félelem. A víztől, a kutyáktól, vagy bármitől. Vagy bármi más. Hagyva, hogy amikor eljön számára az idő, akkor maga dolgozzon végig ezen. És mi ott vagyunk egymásnak, kedvességgel és törődéssel.