Azt hiszem, ez az egyik leggyakoribb mondat, amivel találkozunk, bár nem feltétlenül úgy hangzik, hogy “túlérzékeny vagyok”.
Van, aki úgy mondja: “Mindent magamra veszek.”
Más úgy: “Túl sokat gondolkodom dolgokon.”
Vagy: “Nem tudom elengedni.” “Már megint túlaggódom.” “Másokat ez nem zavar.”
Érdekes kérdés, hogy vajon mikor kezdjük el elhinni magunkról ezeket a mondatokat.
Ha valamit elég sokszor hallunk, vagy elég sokszor mondunk magunknak, idővel igazságnak tűnik, pedig lehet, hogy eredetileg nem tulajdonság volt, hanem figyelem.
Egy gyerek figyelme.
Egy olyan gyereké, aki megpróbálta kitalálni,
mikor van jó kedve anyának.
Mikor jobb csendben maradni.
Mikor kell alkalmazkodni.
Mikor érdemes visszahúzódni.
Mikor biztonságos megszólalni.
Ezek a képességek sokszor segítenek. Néha kifejezetten jól működnek.
Csakhogy évekkel később már nem mindig ugyanaz a helyzet vesz körül bennünket, mint amikor ezeket megtanultuk, mégis előfordulhat, hogy ugyanazzal az éberséggel figyelünk. Ugyanazzal a készenléttel. Ugyanazzal a belső kérdéssel:
Mit kell tennem ahhoz, hogy minden rendben legyen körülöttem? Hogy elfogadjanak? Hogy szerethető legyek? Hogy ne legyen semmi konfliktus belőle?
Talán ezért érdemes megállni egy pillanatra.
Nem azért, hogy eldöntsük, túlérzékenyek vagyunk-e, hanem azért, hogy kíváncsiak legyünk arra, van-e emlékképünk arról, miben segített nekünk valaha ez az érzékenység. Mitől védett?
És vajon szükség van-e ma is ugyanarra a figyelemre, amelyet egykor megtanultunk, vagy ma már választhatunk más reakciót, más viselkedést, más kapcsolódást?
K.M.
Ha szeretnél rálátni saját működéseid hátterére, SchullerÁgi ÉNképVÁLTÓ facilitásai segíthetnek Neked is, ha választod.