A legtöbb fontos döntésünkre emlékszünk.
Emlékszünk, mikor választottunk. Arra is, amikor a szüleink iskolát választottak nekünk. Emlékszünk arra is, mikor költöztünk. Emlékszünk, amikor igent vagy nemet mondtunk valamire.
De vannak olyan döntéseink, amelyekre nem emlékszünk.
Nem azért, mert jelentéktelenek voltak, hanem azért, mert túl korán születtek.
Gyerekként folyamatosan tanuljuk a világot. Tanuljuk, hogyan működnek a kapcsolataink. Mitől lesz béke. Mitől lesz feszültség. Mitől kapunk figyelmet. Mitől kapunk elismerést.
Hogyan menthetünk meg helyzeteket – akár a felnőttekét is.
És közben sokszor olyan következtetésekre jutunk, amelyek akkor teljesen logikusnak tűnnek. Kialakítunk magunkban szabályokat arról, hogyan érdemes viszonyulni emberekhez, helyzetekhez és önmagunkhoz.
Ha jó vagyok, szeretnek – bebizonyítom majd, hogy szerethető vagyok.
Ha csendben maradok, nem lesz baj – nem állok ki magamért.
Ha segítek, fontos vagyok – mindent is megcsinálok helyette is.
Ha nem kérek semmit, könnyebb velem – nem állok ki magamért.
Ha erős vagyok, nem okozok csalódást – csak akkor vagyok jó, ha erős vagyok minden helyzetben.
Ezek a mondatok nem hangzanak el pontosan így, az elvárásaink magunkkal szemben belső szabályokká válnak. Csendes eskük. Észrevétlenek.
Annyira észrevétlenül működnek, hogy felnőttként gyakran már a személyiségünk részének gondoljuk őket, pedig lehet, hogy eredetileg nem személyiségjegyek voltak, csak válaszok.
Egy adott helyzetre adott válaszok.
Egy gyerek válaszai arra a világra, amelyben élt.
A nehézség sokszor ott kezdődik, hogy ezek a régi szabályok akkor is működnek, amikor már nincs rájuk szükség.
Aki megtanulta, hogy mindig mások igénye az első, könnyen háttérbe szoríthatja önmagát.
Aki megtanulta, hogy nem szabad hibázni, annak minden új helyzet vizsga lehet, annak csak a tökéletes az elfogadható.
Aki megtanulta, hogy csak akkor értékes, ha ad, annak nehéz lehet elfogadni is.
Közben gyakran fel sem merül bennünk, hogy ezek nem az egyetlen lehetséges megoldások, mert amit régóta csinálunk, azt könnyen természetesnek tartjuk.
A változás sokszor ott kezdődik, hogy felismerjük ezeket a régi mintákat, és megengedjük magunknak az új választás lehetőségét.
Meg kell értenünk, hogy a régi mondat, amelyet talán soha nem mondtunk ki hangosan, hosszú ideje irányítja a döntéseinket, és amikor rálátunk, lehetőség nyílik arra is, hogy megkérdezzük: Valóban szükségem van még erre? Vagy csak olyan régóta velem van, hogy észre sem vettem a jelenlétét?
Van olyan szabály az életedben, amelyet annyira természetesnek vettél, hogy még soha nem kérdőjelezted meg, pedig lehet, hogy egy régi döntésből, esküből született?
K.M.
Ha úgy gondolod, SchullerÁgi ÉNképVÁLTÓ facilitásai segíthetnek Neked is.