Mit hiszünk magunkról?
Amikor gyerekként valami fájdalmas történik velünk, ritkán gondoljuk azt, hogy a felnőttek hibáztak. Sokkal könnyebb arra a következtetésre jutni, hogy velünk van valami baj, hogy mi vagyunk a hibásak.
Nem vagyok elég jó, nem vagyok elég ügyes, nem vagyok szerethető, nem vagyok elég fontos. Én úgysem tudom megcsinálni, úgyis béna vagyok.
Ezeket a mondatokat nem mindig mondják ki így szó szerint, mégis megszületnek bennünk.
Egy kisgyerek még nem érti, mi miért történik vele. Nem tudja megmagyarázni a felnőttek viselkedését, a fájdalmas helyzeteket és a csalódásokat sem. Mégis újra és újra megéli, mi mindenben kevés, miben hibázott, miért nem volt elég jó most sem.
Ezek a hallott vagy kikövetkeztetett mondatok lassan beépülnek a működésekbe, és idővel saját igazsággá, viselkedési mintává válnak.
Mély, maradandó fájdalmak születnek, és az egész életet végigkísérő bizonyítási vágy: be kell bizonyítani, hogy jó, szerethető, ügyes, okos vagyok. Vagy elindul az ellenállás örök működtetése: én úgysem lehetek jó, szerethető, ügyes vagy okos, nem érdemes…
Vannak, akik egyszerre akarják bebizonyítani azt, hogy szerethetők, ügyesek, és dacosan azt is, hogy úgysem hallgatnak a másikra, hisz úgysem felelnek meg nekik… – két, egymásnak ellentmondó dolgot. Így biztos a kudarc, az állandó sikertelenség.
Így alakul ki az énkép önmagunkról. Nem rólunk szól, nem azokról, akik valójában vagyunk, hanem arról, akivé a nehéz helyzetekben megfelelni akarva váltunk, hanem arról, akinek a mások tükrében látott kép alapján hisszük magunkat
Van, aki egész életében bizonyítani próbál, mert valaha eldöntötte, hogy csak akkor értékes, ha jól teljesít. Sokan minden kapcsolatukban attól félnek, hogy elhagyják, mert gyerekként otthagyták az anyukájuk, vagy más számukra fontos ember.
Elképzelhető, hogy valaki még ma is bocsánatot kér olyan dolgokért, amelyekért soha nem ő a felelős, csak mindig őt tették azzá.
Idővel ezek a következtetések, beragadások, megszokások annyira természetessé válhatnak, hogy már nem is kérdőjelezzük meg őket, mint a minket meghatározó működést.
Egyszerűen azt hisszük: Én ilyen vagyok.
Amikor egyszer felismerjük, hogy ez az énkép nem velünk született, hanem mások véleményének tükrében alakult ki bennünk – amit a saját szűrőrendszerünk is alaposan átformált az évek során –, akkor már szabadon alakíthatjuk tovább
Mi van, ha az önmunka eredményeként, vagy bárhogy máshogy kiderül, hogy MA másmilyen vagy, mint tegnap hitted, már tudsz változtatni, új lehetőségeket tudsz meglátni. Az előző kép csak egy régi történet életmentő viselkedésének a már feleslegessé vált, felismert nyoma.
Életednek része volt minden emlék, amelyekből a következtetéseket levontad, ígéreteket tettél magadnak. Milyen felszabadító, amikor megértve a miérteket, elengedve őket új választások sora válik elérhetővé.
Mi az, amit olyan régóta ismételgetsz magadnak, hogy már igaznak hiszel?
Mi az a viselkedésminta, amit ma szívesen másra cserélsz?
Mit adhat az új választás?
K.M.
Ha szeretnél ránézni arra, hogyan alakult ki az a kép, amelyet ma önmagadról őrzöl, az ÉNképVÁLTÓ segíthet új nézőpontból találkozni önmagaddal, új változásokat választani.