Az élet most változik, új helyzetek határozzák meg minden egyes napunkat.
Én a korona vírus által veszélyeztetett korúak kapujában figyelem azt, hogy főleg az idősebbek hogyan reagálnak erre.
Jól emlékszem, amikor Petrában jártunk barátaimmal sok évvel és még több kilóval ezelőtt.
Akkoriban 8 órát dolgoztam délelőtt, aztán 5 órát itthon. Nem mozogtam túl sokat. Egyik asztaltól ültem a másik mellé, és délután egészen a folyosó közepéig is kisétáltam ki/beengedni a hozzám érkezőket.
Barátnő(i)m csupa csupa jószándékból volt, hogy esténként megsétáltattak, hogy bírjam majd az utat. Közben bennem kialakult, hogy tuti nem bírható ez a túra nekem, biztos kevés, amit tudok, kevés, amit bírok.
Külföldi útjaim előtt gyerekem soxor ajándékozott nekem pénzt arra, hogy szabadon megengedjek magamnak olyan dolgokat, amit egyébként magamért valószínű nem tettem volna. Így volt ez Petrában is.
A park útja 3 részre van osztva. Az első harmadról lóval, a másodikról lovaskocsival, a harmadikról tevével lehet visszajönni, ha az ember nem akar visszagyalogolni. Befelé menet örömködtem, hogy lehetőségem van bármelyiket választani.
És akkor ….
MaGong együttesünk tagjaival dobolni készültünk Petrában. Idegenvezetőnk úgy tervezte, hogy napnyugtakor legyünk a Petra legtetején lévő áldozati helyen, onnan szóljanak a dobok.
Így késő délután indultunk a völgybe. Ahogy jártuk a csodás területet, a látogatók száma egyre csak csökkent, mindenki szembe jött velünk – az utolsó tevéket is beleértve.
A hegytetőre csak szamarak jártak. A kaptatón felfelé a lányok vitték magukkal az én dobomat is. Az idegenvezető velem maradt szamarat találni nekem.
Az első szamaras ember akkora összeget kért, az alku után a Petitől kapott pénz fedhette volna, de nagyon nagyon sok volt az akkori nekem. A második kevesebbet mondott, de még mindig ott volt az énnekemsok korlátja.
Aztán idegenvezető elindult a többiek után. Megértettem őt. Mindenkiért felelt.
A helyzet az volt, hogy egyszercsak ott álltam Petra parkjának legeslegvégén teljesen egyedül – tevék, kocsik, lovak, igazi nyelvtudás nélkül – hót fáradtan. Itt nem maradt már más lehetőség, csak az, hogy tudjam, higgyem, bízzam, hogy nekem akárhogyanis fel kell jutnom a hegytetőre a dobom után.
…. és akkor jött egy szamár hátán két fiúval, harmadát kérték az első szamarasnak, és felültettek „mam”-ként szegény szamarukra. Elindultuk felfelé. Egyikük húzott, másikuk tolt, én meg iszonyúan kapaszkodtam, nehogy leessek. Imitt, amott le kellett szállnom a szamárról, hogy az levegőhöz jusson, s én megmerevedett tagjaimat mozgásra bírjam.
Feljutottunk. Híre(m) is ment ….
Doboltunk és közben én aggódva kértem volna lefelé szamárszállítást is. Addigra már senki sem vállalt. Féltették az állataikat, féltették bevételük forrását.
Nem maradt más hátra, elindultam lefelé. 423 összevissza hegyi szikla, amit lépcsőnek hívtak. Nem volt semmi. Sőt!
Lement a Nap, és még hátra volt a kiút a völgyből. Szembe jöttek velünk az éjszakai túrát előkészítő lámpásszóró autók. Annyiban megnyugtattak, hogy tudtam, ha mégiscsak belehalnék a kijutásba, akkor volna mi kiszállítson félútról.
Igaz segítséggel, de túlélőként megtettem ezt az utat is, így az egész csodautat minden gyönyörével.
Vacsoránál lettem rosszul, akkor kaptam sírógörcsöt, feszültségem oldásául.
….. máig sem tudom, mi lett volna a miniséták nélkül. amik mögött ott lakott bennem a félelem, a bizalmatlanság, a bizonytalanság. Ezek oldódtak akkor ott.
Erről az útról megmaradt egy fénykép, ahol húznak, vonnak a számáron a fiúk. Nekem ez a hitről, a bizonyosságról szól, a teremtésről, az erőről. Sokaknak ajándékoztam akkoriban. Ha kéred, nagyon szívesen elküldöm a képet az összes energiájával. Úgy gondolom, hihetetlen erőt sugároz. Kéred? Lehet, Neked is hozzájárulás?
Ma is ott van bennem a kérdés: mi lett volna, ha félelem nélkül, bizalomból tettem volna meg az utat? A hitből, hogy képes vagyok, hogy megcsinálom.
Ez most is a kérdés:
Mi az, ami az erősebb? A félelem bevonzó ereje, vagy a hited abban az erődben, ami elkerüli a betegséget, ami a sok rettegést élő ember között is hisz a teremtése lehetőségeiben, hisz tudod: NÉZŐPONTOD TEREMTI A VALÓSÁGODAT!
…Mennyi minden alakult, változott azóta. Lehet, ma már a 423 lépcsőt nagyon nehezen, lassan tenném meg. És az is biztos, hogy ma is felmennék, hogy tán bármelyik szamarast is ki tudnám fizetni könnyedén, s mi minden más más most, ha visszagondolok.
Mennyi nézőpontom változott, mennyivel könnyedebb, szabadabb most az élet. Élvezem.