Énképváltó – énképváltó – énképváltó…..
Még folytathatnám. Mindig más hangsúllyal, intonációval, mert az talán többet árulna el abból, amit megéltem, mint bármi, amit le tudok írni. Mert kevés rá a szó. Neeeeem. Nem imádtam minden pillanatát. Bőgtem, röhögtem, röhögve bőgtem és tomboltam volna ezerrel és szelíden megültem…
Nem gondoltam előtte, hogy 5 óra így lecsendesít.  És meglepődtem a másnap reggeli intenzív kezdésen. ami belesimult a nap végére a végtelenbe.
Valahogy közben megváltozott kinn a világ. Mások szóltak máshogy hozzám, mások ültek mellém. Valahogy olyanok, akikről épp előtte mondtam el, hogy nincsenek az életemben. Lehetséges, hogy voltak, csak nem volt rájuk szemem?
Sok helyütt jártam már. Sok mindent kipróbáltam. És most ez a kendőzetlen őszinteség mást terem.
Összefésül. Megerősít. S minden eddigi segítő is megkapja a helyét. Mindenki tanítása most megtartó segítség abban, hogy magam lépjek tovább. Nem akarok elbújni magam elől. Még a tükör sem ellenség, pedig igen rég néztem bele.
Furcsa. De jó.
Két nap volt. Izgalmas. Fordulatokkal teli.
Folytatom. Ki mindenki is lehetek ezek után? Ki mindenki lehetek a traumáim, a fogadalmaim nélkül?
Most az az érzésem, hogy a Földön és a csillagok között is megvan a helyem.