Márciusban megvolt az első fájdalmakat oldó, tisztító, helyrerakó workshop. Nagyon érdekes volt, mert nem az elvárt, logikusnak tűnő, – vélelmezett valóságokat takaró nyűgök jöttek a felszínre.
Mindőnk bírt fájdalmakkal. Elismerve őket. Meg a felszínen nem elismerve.
Két óra tánc az el nem ismert képességek körül. Ez volt a lényeg.
Két óra tánc, aminek a végére az elismerés kézzel fogható, megérinthető partnerré lett.
Eleinte csak az érzelmek sokaságának színes fátylain keresztül megpillantható, látható, meg- és elítélt partner volt Ő, aki nem tartozott hozzám. Én csak vágytam rá. Azt is jobbára titkon.
Aztán a két óra lehetőséget adott a testemnek lenni, kommunikálni, lehetőséget adott a lényemnek átalakítani a gyerekkori traumák által meghatározottakat.
A végére megváltozott a szoba. Nagyobb lett a tüdőm, máshogy jött a levegő és jött valami őszinte fuvallat, hogy megköszönjem az összes fájdalmamat, amik ráébresztettek, amik felébresztettek, amiket én teremtettem, vagy vettem át másoktól.
Várom a következő napok fájdalommentes csodáit. Vagy nem is biztos, hogy fájdalommentes napoknak kell jönniük. Most már máshonnan is ránézhetek. Lehet, már nem is annyira útálom őket.