Balett-táncosként nőttem fel. Egyik első emlékem harmadik életévemből az, hogy London külsvárosának egy hideg, barna épületében ülök a földön, lábam kinyújtva magam előtt. Elevenen emlékszem a lykra-szagra, ahogy ott ültünk tizenketten egy körben, világoskék balett-trikóban, fehér balett-cipőkkel, amik jó lábujjakat mutattak (amikor kifeszítettük lábujjainkat), és csúnya lábujjakat (amikor begörbítettük a lábunkat).
Ez az épület az ezt követő években iskola utáni otthonommá vált, egészen az egyetemig.
A balett hozzám tartozott, és én bár gyakran vonakodva, de része voltam.
Így megtanultam nyújtani, behajtani, mutatni, hajlítani, ugrani, emelni, és talán leginkább minden egyes dolgot megítélni, amit a testem tudott, vagy nem tudott.
Ne érts félre: imádok táncolni, és a balett olyan izom-memóriával ajándékozott meg, amire bárki büszke lehet. A kitartásra is megtanított, és a kemény és a könnyű munkára, és még egy rakás egyéb dologra. Eleganciát és lebegést hozott életembe, és a klasszikus zene szeretetét. De arra is megtanított, hogy testem fölött ítélkezzem.
Megítéltem, hogy nézek ki, milyen magas vagyok, mennyire nem vagyok vékony, mennyire vagyok hajlékony, mennyi kitartás van bennem. A legfurcsább testhelyzetekben fekhettem le aludni, csak azért, hogy másnapra tökéletes formájú lábam legyen.
Amikor minden nap az osztály többi lányához hasonlítottam magamat, testem az őt elözönlő ítéletek litániája ellenére csodákat mutatott.
Mivel olyan valaki vagyok, aki mindent az utolsó pillanatban csinál, úgy ismernek, mint aki imádja az önnmagam által előidézett stresszét annak, hogy mindent a lehető legutolsó nano-másodpercre hagyok. Ebbe beletartoztak a koreográfiák memorizálása, és az is, hogy megbizonyosodjak róla: elég rugalmas vagyok bizonyos előadásokhoz.
De akármennyire is igyekeztem stresszelni „a holnapi hó!” miatt, testem egy nap alatt mindig eljutott arra a rugalmasságra, amihez hetek vagy hónapok kellettek volna, hogy elérjem. A sürgősség ilyen pillanataiban engedtem meg testemnek, hogy ő vezessen, hiszen én már elkéstem. Egyszerűen félreálltam, és azt kérdeztem: „Mi lehetséges itt?”
Így azt tanultam meg, hogy annak ellenére, mennyire megítéljük testünket, vagy azt gondoljuk, nem vagyunk elég jók – ha félreállunk, a testünk tud vezetni. És ez az, amikor varázslatos dolgok történnek.
Ha engedned kellene testedet, hogy vezessen, mit teremthetne életedben? Vagy úgy döntöttél, hogy neked kell megmondanod a testednek, mit egyen, hogy nézzen ki, mit szenvedjen el vagy élvezzen naponta?
Ha a tánc bármit is megtanított nekem, akkor az ez: testünk a legjobb barátunkká válhat, ha hagyjuk.
Mi volna, ha csak a mai napon hagynád, hogy a tested vezessen? Mondjuk csak egy órán át. Kérdezd meg tőle, mit szeretne enni, inni, milyen mozgásra vágyik. Kérdezd meg, mit tud… lehet, hogy meglepődsz, mi derül ki.
Forrás: Is Your Body a Curse or a Possibility?
Fordította: Kaposi Luca valaszthatsz.com