Talán emlékeztek, még valamikor nyáron írtam arról, hogy emberkísérletbe kezdtem saját magammal, és elkezdtem intenzíven használni a Kihez tartozik? eszközt.
Igen, igen, ez az első eszközök egyike, amivel megismerkedik az ember, nekem mégis 4 évbe telt, hogy végre tényleg használni kezdjem 
kitűztem magamnak, hogy fél évig ez lesz a fő játékom.
Gary ajánlása 3 napra szól: 3 napig minden gondolatra, érzésre, érzelemre tedd fel a kérdést: Kihez tartozik? És két lábon járó meditációvá változol.
Nos, néhányszor már nekikezdtem, de valahogy nem hozott változást. Nemhogy két lábon járó meditációvá nem változtam volt, hogy a második napra el is felejtettem a feltenni a kérdést Most nyáron aztán valami kattant: lehet én valami extra fafejű vagyok, akkor legyen fél év, hátha.
Egy idő után elkezdett könnyülni, lágyulni a tér körülöttem.
Aztán egyszerre csak valahogy eltűnt az a kényszeres “akkor én ezt most jól visszaküldöm ahhoz a tökfejhez, akitől ez jött, a francnak nyomatja itt rám a béna kis valóságát” érzés. Valahogy egyszerűen éber lettem rá, mennyi információt kapok a környezetemről. És hogy attól, mert éber vagyok rá, nem biztos, hogy kezdenem kell vele valamit – és attól, hogy éber vagyok rá, nem kell azt feltétlenül választanom.
Egy ideig aztán minden extrán hangos lett körülöttem. Mintha mindenki érzései, gondolatai sokkal durvábbak lettek volna. Mondom megváltoztak az emberek? Ja, csak én vagyok rájuk jobban éber…
Majd egyszercsak olyan volt, mintha nem működne nekem többé az eszköz. Hiába tettem fel a kérdést, semmi könnyebbséget nem hozott. Semmi információ nem jött. Hm, elromlott a Kihez tartozik? Vagy én vagyok ennyire elcseszett?
Az egyik csoportban hozzájárulást kértem ehhez, és ott ajánlotta valaki, hogy felváltva használjam az érdekes nézőpont eszközzel. Valaki még azzal is meggyanúsított, hogy lehet, én magam váltam az eszközzé. (Kinevettem! ) Az érdekes nézőpont eszközzel kombinálva azért kicsit beindultak a dolgok, de valahogy nem volt ugyanaz. (Haha!)
Szerencse, hogy kitűztem magam elé a fél évet, így nem állhattam meg Hát, mondom, akkor bevállalom, béna vagyok, nem tudom használni az eszközt, így is megyek tovább.
1-2 hónap telt el így.
Aztán egyszer mosogatás közben morfondíroztam valamin a testemmel kapcsolatban. Éber lettem egy bizonyos – összeszűkült, “nehéz” – működésmódjára, és kérdezgettem őt, hogy mi kéne ahhoz, hogy ez megváltozzon. És a semmiből valahonnan beugrott: ezek anyám gondolatai! Mármint nem ott, a mosogatással egyidőben, 2021. novemberében, hanem egyszercsak beugrott, ahogy gyerekként hallom anyám “fejét”, ahogy ugyanezt a működésmódot kéri számon a testén. Ő mondjuk nem kérdezte, hanem korholta a testét, de neki nem álltak rendelkezésére az eszközök. És a slusszpoén: ezek nem is az ő, hanem a nagymama véleménye, korholó szavai voltak anyám testéről…
Mondom azta! Ez a Kihez tartozik egy új szintje bakker Azt sejtettem, hogy ez a “működésmód” nem hozzám tartozik, de az, hogy így bevillanjon az egész szitu, ahogy lemásoltam a testet, majd annak korholását, a szavakat szóról-szóra, az utálat és szégyen érzetét, az összeszűkülést, az egész csonagot, ami nem hogy nem hozzám, de még anyámhoz sem tartozik?
És hé! Fel sem tettem a Kihez tartozik? kérdést. Ez csak úgy a semmiből bevillant.
Azóta több ilyen jött. Amikor kisfilmben megjelent, ahogy apám gondolatait hallom a pénzről, ahogy a család megélhetése miatt aggódik. Pont ilyen gondolataim vannak sokszor nekem is.
Ahogy az egyik öcsém kisgyerekként neheztel rám, mert én már nagylány vagyok, és nem töltök vele elég időt, hanem a barátaimmal lógok Én meg itt, felnőtt fejjel neheztelek magamra, hogy nem hívom, nem keresem eleget az öcsémet.
Furábbnál-furább dolgok, szavak, helyzetek. Amik lehet már az eredeti résztvevők számára is megváltoztak, én viszont futtatok egy ósdi programot egy egyszeri, valamilyen okból lemásolt helyzet alapján.
No, hosszúra nyúlt bejegyzésem abba az irányba szeretne menni, hogy Kihez tartozik? Ha az eszköz (ez, vagy bármelyik más) nem működik, mi van, ha épp máshogy készül megmutatni neked dolgokat? Nekem most történetesen a semmiből bevillanó kisfilmekben A Kihez tartozik? kérdésre (továbbra is felteszem!) sokszor továbbra sem jön semmi direktben. Most épp véletlenszerű pillanatokban bevillanó ébersegek vannak.
És mi van, ha tényleg a gondolataink, érzéseink, érzelmeink, alapbeállításaink, jellemvonásaink, pénzügyi helyzetünk, a testi jegyeink és még mennyi minden más 99 százaléka nem hozzánk tartozik? Cakli-pakli?
És mi van, ha senki és semmi nem rossz ezért? Minden csupán információ. Mihez kezdesz vele?
U.i.: a fent leírt történet abszolút egyedi, és nem törvényszerűen van mindenkinek így, ilyen sorrendben, vagy ilyen formában. És a példák, személyes voltuk miatt szándékosan íródtak virágnyelven. Remélem, így is “átjön”