Ülünk a képernyő előtt,
vagyunk vagy háromszáz hatvanan.
Hány ország, hány nyelv van itt,
most köztünk jó egységközösség van.
Inkább, mint azelőtt.
Ülünk a képernyők előtt,
kézmosva, leginkább maszktalan.
Mind értjük egymást egyre jobban,
hisz mindünk országában ugyanaz
a KORONA VÍRUS rohan előre
embereket ölve, változást teremve
haszonnal, s hasztalan.
Közben a Föld nevet, jól megkönnyebbül,
állatok jelzik: nincs akkora baj!
Mi kéne ahhoz, hogy mi is érezzük,
s árasszuk: „Ne félj! Várj! Ne csak siránkozz!
Tiéd vajon az a sok-sok jajjj?”
Mások baját ne vedd most át!
Mi van, ha éltedben nincs is annyi zaj?
Csak a változás…
Mi kéne ahhoz, hogy mind ragyogjuk:
mennyi mindenre jut most idő!
Mi kéne ahhoz, hogy otthonunkat
felfrissítsük, mihez nem volt tüdő!
Mennyire jó most csak úgy csacsogni
minddel, kivel nem volt terem.
Mi mindent hozhat az „elzárkozás”,
miért annyira más most ez a jelen?
Nem az, mint tegnap, s tegnapelőtt,
mikor az idő vad tempóban –
néha értetlen rohant veled, s velem!
Milyen ajándékot rejt a változás?
Mi az, mit nem is sejthetek?
Köszönöm Néked, ki meglelsz engem újra,
hogy kellemes időt tölts el –
akárcsak telefonon velem.
És mi minden más is lehet?
Talán maholnapra minden le is tisztul,
s szabadon, örömmel – itt-ott találkozva
újból, úgy, mint régen megölelhetlek!
Sulci
2020.március 22.