Olyan tisztán emlékszem, mintha tegnap történt volna. Nem sokkal azelőtt szültem. A fiam alig múlt két hónapos. Öltözködés közben a tükörben figyeltem magam. Ekkor történt…
Belefogtam a tükör előtt már unásig ismételt monológomba. Az égvilágon mindennel bajom volt a testemen: hogy nem férek bele a szűk farmerembe, a melleim nem elég feszesek, a hasam lóg, nem tetszik a bokám meg a combjaim, tényleg újabb ráncom van?!, bárcsak karcsúbb lennék… (Az isten szerelmére, pár héttel korábban szültem és a testem még regenerálódott.) És ekkor történt… Oldalra pillantottam és megláttam a fiamat, aki a padlón feküdt és onnan ragyogott rám úgy, hogy minden öröme, csodája, hálája és szeretete áradt felém. Ez az apró lény imádott engem.
És abban a pillanatban világosság gyúlt a fejemben!
Ha most csak 5 percet vesztegettem el úgy, hogy észre sem vettem a felém áradó szeretetet, akkor vajon mi minden mást sem veszek észre, miközben azzal vagyok elfoglalva, hogy fikázom magamat és azon agyalok, hogy nem vagyok elég csinos, elég vékony vagy elég bármi.
20 éven át gyűlöltem a testemet. Közben kipróbáltam az összes fogyókúrás hóbortot, minden edzésfajtát és ketyerét, amit el tudsz képzelni. Semmit sem hagytam ki.
És minden egyes alkalommal azt hittem, ez lesz az igazi. Most aztán tényleg lefogyok, egészségesen fogok táplálkozni, eljárok edzeni, figyelek magamra, nem habzsolok. Most aztán tényleg minden megváltozik.
Az önmagammal való elégedetlenség érzése mindig elég volt ahhoz, hogy teljes erővel vessem magam minden új őrületbe. A lendület aztán eltartott pár órán át, esetleg pár napig, ha szerencsém volt, akár néhány hétig is (de ez azért nem túl sűrűn fordult elő). Aztán az élet ment tovább, én ismét elkezdtem rommá fikázni magam, a testem, a combjaim… Feszengtem a ruháimban és folyton azon görcsöltem, mint gondolnak vajon mások a fenekemről: elég formás, elég sovány vagyok, látszik a narancsbőr a ruhán keresztül?!
Eltelt 20 év és semmi sem változott. Titkon még mindig nyomorultul éreztem magam a testem miatt.
Így hát azon a sorsfordító napon, amikor világosság gyúlt a fejemben és rájöttem, hogy alighanem rengeteg dologról maradok így le anélkül, hogy egyáltalán tudnék róla… úgy döntöttem, hogy ennek VÉGE. Mostantól AKÁRMI van, tilos ítélkeznem magam felett egy egész éven keresztül!
Valaminek VÁLTOZNIA KELLETT!
Így kezdődött a kalandom, amit aztán Ítéletmentes Diétának neveztem el, és ami új lehetőségeket tárt fel előttem.
Abban az egy évben megváltozott az életem. Ettem, amit akartam, amikor akartam, és élveztem – teljesen átadtam magam az ízeknek, érzeteknek, az evés örömének. Vicces, hogy mennyire megváltozott az evéshez való hozzáállásom. Sokkal több örömet találtam benne, miközben azt vettem észre, hogy már nem az étel, az evés meg különféle időpontok köré szervezem az életemet.
Ehelyett az életemet a tér köré kezdtem teremteni. Amikor ugyanis úgy döntöttem, hogy nem ítélkezem magam fölött, akkor megtiltottam magamnak azt is, hogy tükörbe nézzek és ítélkezni kezdjek… Sőt, valahányszor belekezdtem volna, megálljt parancsoltam magamnak és valami építőbb dolgot fogalmaztam meg inkább magamról és a testemről. Olyasmiket, amiket akkoriban igaznak éreztem. Például: Kedves a mosolyod. Cukik a szeplőid. Szép a szemed. Ilyesmiket. Később már ilyeneket is: Kiváló sportoló vagy. Örülök, hogy ilyen erős vagy. Otthon szültél, milyen klassz!…
Egy idő után már arra is képes voltam, hogy megtaláljam mindazt, amiért szívből hálás lehetek a testemnek (ezt sosem tudtam megjátszani – próbáltam, de nekem nem megy).
Eltelt 10 hónap és ráébredtem, hogy életem nagyobb részében számtalan nagyszerű lehetőségről maradtam le azért, mert azon görcsöltem, hogy nem vagyok elég csinos, elég karcsú, elég csajos.
Rájöttem, hogy ha nem a combjaim vastagságával vagy a naracsbőrömmel meg a mellem formájával vagyok elfoglalva, rengeteg tér marad arra, hogy teremtsem az életem. Sikeres vállalkozást hoztam létre kevesebb, mint 10 hónap alatt, miközben otthon ültem egy csecsemővel. Ezen a ponton aztán vettem egy mély levegőt és belesüppedtem a hálába. Hálás vagyok az életemért, a teremtéseimért, a kitartásomért, az erőmért, a sérülékenységemért és a bátorságomért… és hálás vagyok a testemért.
Amikor letettem arról, hogy ítélkezzek magam fölött, végre elkezdtem igazán szeretni magam.
Nemcsak egy nemzetközi vállalkozást építettem fel, de egy olyan testet is, amire büszke voltam.
Az ítélkezés egy döntés, ahogyan az is egy döntés, hogy felhagysz az önbírálattal és nem ítélkezel saját magad, a tested és a formád miatt. Amikor nem ítélkezel, elkezdhetsz tudatosan arra figyelni, hogy mi igaz számodra.
Az élet új értelmet nyer és őszintén hiszem, hogy ha a nők (és a férfiak) felhagynak azzal, hogy ítélkezzenek a testük, a súlyuk vagy az anyagi helyzetük felett, olyan életet teremthetnek és élhetnek, amely telis-tele van örömmel, hálával és lehetőségekkel.
Forrás: DR LISA CONNEY: THAT MOMENT IN THE MIRROR THAT EVERYTHING CHANGED
Fordította: Horváth Marianna (valaszthatsz.com)