2015.06.26.
Mély szomorúság lett úrrá rajtam ma; ez nem túl gyakran történik meg velem, szóval megkérdeztem, hogy az enyém-e, vagy nem. Nem igazán kaptam se igent, se nemet erre a kérdésre, csak egyfajta „tágra nyílt szemek” érzést, ami megegyezik annak az energiájával, amit az emberek „valóság csekkolásnak” hívnak. Már évek óta meséltek nekem a „valóság csekkolásról”, és ez soha nem tűnt túl kecsegtetőnek számomra. „Szórakoztató lehet lehetőségektől duzzadónak látni a világot Kass, de előbb, vagy utóbb el kell jönnie a valóság csekkolásnak”. Hmmm. Soha nem vettem ezt be, de az elmúlt hetek magányos utazási során – eljöttem egy csoporttól, találkoztam egy másikkal – észrevettem, hogy elkezdtem azon tűnődni, hogy valóban változtatok-e a dolgokon, vagy csupán egyik helyről a másikra megyek, elfoglalom magam, amíg az élet ugyanúgy megy, mint máskor, valahol, mindenhol. Azon is tűnődök, hogy ez az egész tűnődés vajon az a híres „valóság csekkolás”? És miközben tűnődök, azt veszem észre, hogy még a lélegzetvételem is másnak érződik… Oh, jajj, erre gondolnak, amikor azt mondják, hogy ’érzem a világ terhét’, vagy ez is még a ’valóság csekkolás’ része? Vagy csupán egy sóhaj? Megjelennek ezek a gondolatok, érzetek, érzelemek mialatt a reggel 7 órás repülőn ülök Seattleből Charlotteba, minden összeroskadva, és a felszállásra várva. 19 napos Észak-Amerikai tartózkodásom után egy határozottan merengő hangulatba kerülök, megyek haza; „mi van ezzel a körforgással, amit életnek hívunk?”, „Mire való ez?”, „Megéri?”
Ez emlékeztet az EGYIK kedvenc dalom szövegére. „Miről szól ez az egész, Alfie, csak a mostani pillanatról? Miről szól ez az egész, Alfie…?”
A gondolataim az édesanyámra terelődnek; a 80+ évéről merengek, amit a bolygón töltött. „Ez hosszú idő” elmélkedek, „vagy?” És ami még fontosabb, megéri a sok fáradtságot? Érdekel egyáltalán bárkit? Éljük az életünket mindenféle megpróbáltatásokkal és csapásokkal, gyerekeket nevelünk, dolgozunk, takarékoskodunk, költünk, megöregszünk és aztán vége van, és mire volt jó mindez? Igazán számítunk? Én? És itt van újra. ’Valóság csekkolás”.
Ahogy ezek a mély gondolatok elárasztják a reggeli 6.55-ös gondolataimat, könnycseppek duzzasztják a szemeimet. Kinézek a repülő ablakán, hogy elrejtsem nedves tekintetem, s találkozok a seattle-i hajnal melankolikus homályával. Újra azon tűnődöm, hogy ’megéri?’ Pont ebben a pillanatban a pilóta felgyorsítja a gépet és másodpercekkel később a levegőben vagyunk. Ahogy a gép elhagyja a talajt, egy speciális szükségletű gyerek két sorral mögöttem teli torokkal, örömtelien elkiáltja magát, hogy „Igeeeeeeeeeeen!”. Majd ezután, hogy „Igen, igen, igen… repülünk anya!” megtörve ezzel az örömteli élet kifejezésével a hétfő reggeli csendet.
„Hahahahaha” nevetésben török ki, és a könnyek, melyeket eddig visszafolytottam, gyengéden leáramlanak az arcomon, miközben én is nevetek az univerzum humorérzékén, „Igeeen!” kiáltok fel vele együtt. A nevetésemen és örömkönnyeimen át a gép a homályos felhők fölé emelkedik, és az egész gépet átitatja a reggeli napfény melege és az életünk kiáradó kifejezése.
https://hun.kassthomas.com/egy-olyan-valosag-teremtese-ami-mukodik-neked/