Játszok a mondatkezdő „Kíváncsi vagyok” intonációjával: Huh, mennyire más energiák vannak a különböző hanglejtések mögött!
Kíváncsi vagyok, ……? és a válaszba már bele is teszed az ítéletedet, az elvárásod, a következtetésed.
Még mindig vannak hiányzó részek a lakásom felújításából. Kíváncsi vagyok, milyen új ötletekkel nem jön a villanyszerelő. (Nagy a hazugság tárháza. Akkora, hogy már szinte csodálom. Igaziból nem is hiszek neki, ideje lenne mást keresni. Lehet, itt a kíváncsi vagyok épp beragaszt? Hát akkor többé nem vagyok kíváncsi rá! Választottam!)
Kíváncsi vagyok, mikor érti már meg… Hallom sokszor. (Itt sincs kíváncsiság. Elvárod, hogy ne értse meg!)
Kíváncsi vagyok gyerekem, mikor érik be a fejed lágya! (Még most nem vagy elég jó.)
Kíváncsian várom, mikorra lesz elég pénzem ahhoz, hogy …. (Téged nem várlak egyhamar kurzusokra, ha jól értem…)
Jönnek a mondatok, és mennyire hiányzik mögöttük a valós kíváncsiság.
Én most nagyon kíváncsian várom azt az ötletet, ami a falam székektől való megvédésére érkezik.
Mivel 96-ot kipróbáltam, vagy próba nélkül elvetettem, egyre kíváncsibb vagyok.
Mi az a kreativitás, ami az újabb lehetőségeket nyitja?