Azon morfondíroztam, vajon miért lehet jó program ez a vásár, ha csak a nemlehetmostkicsim-et élteti anyu.

S ekkor elém penderült a kislány, s tündéri bájjal kérdezte: Megvennéd nekem ezt a mézeskalácsot? Anyunak adom. Hátha akkor jobban emlékszik majd arra, hogy van pénzünk.

Földbe gyökerezett lábbal álltam, s peeeersze, hogy megvettem, s hálás voltam neki, mert előhozta egy indiai kislány emlékét, s így gondolataimba bambulva nem figyeltem, mi történt ezután.
Az indiai kislány valamelyik indiai templom udvarán csapódott hozzánk gyönyörű mély sötét szemeivel, mosolygós arcával, koszos ruhájával, csöpögő, sebes orrával.
Ugyanígy odaugrott, s kérdezte, mutassa-e meg a közeli látnivalót? Hagyta magát fényképezni, adta a kezét, s jött velünk. Út közben egyikünk pénzt nyomott a markába. Eltűnt, s nemsokára csokikkal a kezében jött vissza. Szétosztotta közöttünk. Hüledeztünk a meglepetéstől.
Gyönyörű volt.
Kezét fogva mentünk tovább, mert egyedül nem jöhetett volna velünk, akármit is vettünk neki – gyümölcsöt, csokit-, nem vihette azt… mert a koldulásért megbüntették volna.
Vidám volt, mosolygott az utolsó percig, amikor már a búcsútól is fájt szívünk … s ott csendben kért először. Szinte sírva.
Mennyire más energia volt az a kérés ott. Nem jobb ez, nem rosszabb – más.
Mindketten ösztönösen jó kis manipulátorok ….
Mi lehet vele? Jó emlékezni rá.

Ez 7 éve volt. Mennyi minden változott azóta bennem, körülöttem?
Hálás vagyok magamnak, Neked, nekünk.