MOM park Spar. Előttem aranyos család három gyerekkel. Mindenki kapott egy kakaót, egy péksütit. A nagyobb lány egy könyvet vett a polcról a kezébe és kérdően nézett anyura.
-Nincs rá!-hangzott a válasz.
A kislányon látszott, hogy szétveti a düh. És sokan abba mentek volna, ezt látva, hogy micsoda kis követelőző, lehetne megértéssel is. Nos, igen, megértés volt: elfojtotta az egészet, csak a feje volt vörös, nem szólt egy szót sem.
Én mit láttam? A düh több dolog is lehet: például egy hazugság érzékelése, illetve visszafogott potecialitás. Mindkettő jelen volt a helyzetben.
Amikor valaki hazudik, akkor dühöt érezhetünk, míg ki nem derül, hogy mi a hazugság. Sokszor persze az illető sem tudja, hogy hazudik. (És itt megjegyezném, hogy a család tüneményes volt, semmilyen módon nem kárhoztatom anyut a válaszáért, ami hasonló helyzetben szinte mindenkinek a válasza lett volna!)
Mi volt itt a hazugság? A nincs rá! Nem azt állítom, hogy ott volt a pénz az anyukánál! Csak annyit állítok, hogy jelen volt a világában a hazugság, hogy nem lehet több. Lehetne, de ő nem választotta. A határ nem abszolút, de ő így kezelte.
Persze ritkán mondanak ilyen körmondatokat egy gyermeki kérésre: „Most nincs nálam ennyi pénz. Nem is hiszem, hogy lehetne több pénzem. És neked sem.”
Vagy: „Nem szánok rá. De te választhatod. Tegyed fel a kérdést, hogy Mi kéne ahhoz, hogy megkapjad a könyvet?”
Ha a kislány akkor megkérdi, hogy „mi kéne, hogy az enyém legyen a könyv?”, akkor szó nélkül megvettem volna neki.
Tehát a „nem lehet” volt az egyik hazugság, és ehhez kötődően a nincs elég erő, potencialitás a másik. Érzékelte a kislány, hogy anyu mennyire leértékeli, lebecsüli önmagát azzal a kevesebbel, amit választ. Hazudja, hogy nem tehet többet.
Végül pedig ott volt a saját poteciálja. Megtanították, hogy csak a szülőkön keresztül kaphat dolgokat gyerekként, pedig ő is egy végtelen lény. Kérdést ő is tehet fel! Ha nem értelmezi a teremtő potenciálját dühnek, és nem fojtja el, hanem simán megfogja az energiát, és kidobja a világba, és felteszi a kérdést: „Mi kéne, hogy enyém legyen ez a könyv? Mi kéne, hogy minden könyvet és bármit megvehessek, amit csak akarok?”- akkor egy teljesen más világot kezdene teremteni.
A kislány dühnek hitte az éberségét és az erejét. És mivel rendes kislány volt, még rápakolta a dühre a bűntudatot is: hiszen kedves, aranyos anyukája van.
Ez a kis történet mindenki története nagyjából. Amikor Pécsett a Konzum áruházban kivertem a balhét valami játék miatt (ami tán kétszer fordult elő összesen, mert jó gyerek voltam), akkor anyu hazavitt és kipakolta elém a házi kasszát. Mivel előtte mondtam, hogy láttam a köteg pénzt, amit számoltak, hát megtette előttem: ez a rezsi, ez a kaja, ez a mittudomén micsoda. Vagyis, hogy ennyi volt. Megértettem.
Pedig csak kérdezni kéne: mi egyéb lehetséges? Mi kéne, hogy pénz jöjjön most? Mi kéne, hogy megkapjam, amit szerenék?
A bűntudat, ami előjöhet, csak egy megzavarás, ami elrejti a haragot, dühöt. A harag pedig nem más, mint az erő, amit félreértünk. Engedd fel az erejét és meglátod, nem irányul senkire, semmire végül, hanem mint tiszta potencialitás arra vár, hogy aktualizálja a világban, amit szeretnél. Ahogy a félelem is csak a nem vállalt erőket és képességeket takarja, az sem valóságos. (A megzavaró beültetésekről hamarosan megjelenik egy könyv magyarul. Valamint része az Access Alapozó tanfolyamnak a bővebb kifejtés.)