Sulci, nem is tudod, milyen mértékben vagyok hálás neked. Szerintem nélküled, a facilitálásaid nélkül már rég a bolondok házában élnék, ott is kényszerzubbonyban. Köszönöm a rám figyelésed, hogy ha éppen éjjel jön rám a dili, akkor is írhatok, akkor is reagálsz. Nyugtató helyett is Téged használlak. Meg a tanult eszközöket is.
Köszönöm a felébresztő pofon kérdéseidet, hogy türelmesen megmutatod minden alkalommal, hogy mások szarát érzékelve hogyan borulok helyettük én ki. A Kihez tartozik? kérdésbe burkolózva kellene élnem minden pillanatomat.
Nekem nagy szerencsém, hogy ott vagy mindig szembesítőként. De hogy élhetik ezt meg azok, akik nem tudják, hogy problémáik tömkelege nem is az övék, hogy mások érzéseit átvéve érzik rosszul magukat a bőrükben? Akik nem tudják, hogy a Föld, a Nap, a bolygók történéseire mennyire érzékenyek, és hogy a saját dilinek, fájdalomnak mekkora részét el lehet engedni, vissza lehet adni.
Köszönöm. Nem is tudom, mi lenne, ha nem tudnám mindezt. Van, mikor így is belecsúszok és nagyon nehéz. De mindig kiderül, hogy bármilyen is a családom, hogy bármilyen is a mintám, én lehetek más.
Egyre többször tudom elismerni magam.