Mindenem megvolt. Mindenem megvan. Van jó munkám, van elég pénzem, van családom. Akár boldog is lehetnék. Elértem mindent, amit megterveztem gyerekkoromban, amit megterveztek és elvártak a szüleim. Akár boldog is lehettem volna. Szép a feleségem, édesek, értelmesek a gyerekeim.
Valami mégsem stimmelt. Valami hiányzott.
Már nem akartam senkihez fordulni, hiszen nem volt igazi bajom, mint a többieknek körülöttem. Csak nem tudtam megélni, átélni, átérezni, úgy igazán átadni magam az örömnek. A felszínen minden szépnek látszott, alatta meg csupa még vérző, vagy szivárgó, imitt-amott gennyesedő seb voltam.
Máig sem tudom, miért hagytam magam, mi engedte, hogy elmenjek Sulcihoz egy Énképváltóra. Elmentem.
Jól tettem, mert nem kibeszélő show volt nála, amire nagyon nem vágytam. Azon már túl voltam többször is.
Gyerekkori traumák, emlékek nyomait törölve óráról órára egyre több lett a levegőm. Köhögtem, büfögtem, sóhajtoztam és jókat röhögtem magamon. A morgós énem kezdett vigyorivá, már csaknem pimasszá válni. Furcsa voltam magamnak. Új volt minden máshonnan is nézve, máshonnan is látva. Új volt, ahogy viszonyultak hozzám a kollégáim, a gyerekeim, a párom. Még anyámmal is változott a kapcsolatom.
Hálás vagyok neki és főleg magamnak, hogy át tudtam lépni a nemmozdulás küszöbét. Megérte.
Más a világ!