Ma kaptam ezt a csokrot egy Énképváltóra érkező Csodától:
“Mert megérdemled.” – mondta.
Lelkében gazdag, amúgy nem. Nyugdíjas, aki mellette dolgozik még. De megengedte magának nekem…
Nekem meg a könnyed befogadást kell megélnem. Még mindig leesett állal csodálom a csokrot.
Csodálom a fehérségét, a csodarózsáit, amik a képzés alatt is már gyönyörűen nyíltak, csodálom a nagyon nagy fej orchideák szépségét, a rezgők vidámságát, s együtt az egész energiáját.
Amikor nem bírtam nem lefényképezni, ő csak rám nézett, s mondta: „itt hagyom, nyugi!”
Kell tudnom, mi az, amiért megérdemlem szerinte? El/be tudom fogadni könnyedén? Meg merem élni a csodát, amit valójában megélek: hogy tele van a szívem ennek a melegével?
Mi mindent hoz ez fel bennem, és másban?
Ki mindenkiről, kimindenkinek mimindenről, vagy mimindennek a hiányáról szólhat még ez a csoda csokor?
Látod-e, mi minden mást hoz fel kinek, kinek a saját szűrőin, megélésein keresztül?
Volt eddig majdnem irigység: „én sosem kaptam, pedig a kedvencem…”, volt viccesnek tűnő kérdés: „esküvődre vagy temetésedre”? Volt csodál(koz)ós kérdés: „A Z T A !!! Vajon mit kaphatott Tőled?”
…és még egy nap sem telt el.
Benned mit hozott fel? Neked mi az ajándéka?
Az én asztalomon van, de legyen egy kicsit a tiéd is! Mert megérdemled!