Még nem tudom levenni ezt az oldalt.
Hozzátartozott a mindennapjaimhoz.
Már nem lesz több ilyen.
János 2016. június 1-én elment.
Hihetetlenül hiányzik.
Tudom, Te, ki részt vettél, Neked is hiányzik.
Te, aki nem ismerted, egy kincs kimaradt….
A mindig aktuális módszereim mellett a családállítással lassan 6-7 éve adunk lehetőséget arra, hogy aki kívülről szeretne rálátni problémák alakulásának okaira, az Hellinger módszerének segítségével megtehesse ezt.
Ha képeket látnál efféle kérdéseidre,
Budapesten minden hónap 3. hétfőjén 17:30-tól várunk szeretettel. Késhetsz!
Rendszeresen előfordul Veled, hogy nem érted, miért történnek az Életedben úgy a dolgok, ahogy?…. Gyakran hiába szeretnéd, pedig beleadsz mindent, mégis máshogy alakulnak a dolgok, mint ahogy eltervezted, kigondoltad……..
Néha a családból jön a teher. Pl.: Nem akarok olyan lenni, mint……aztán mégis?!
Nem is tudjuk, hogy átveszünk valamit családtagjaink helyett – csupa szeretetből.
Előfordul, hogy a párunk, a szüleink, a testvérünk helyett teszünk valamit, s nem is vesszük észre, csak a gyötrelmeket.
Aztán csodálkozunk az erőtlenségen, a veszekedéseken, a nem szeretem helyzeteken.
Gyakran találunk bűnbakot is, pedig az állítások során rendre kiderül, hogy az OK teljesen máshol van. Szeretnéd megtapasztalni, mitől békülhetnek ki a szüleid, a testvérek, mi húzza szét a párkapcsolatokat, miért magatehetetlen egy gyerek…….stb.
A családfelállításon megtapasztalhatod, hogyan áll helyre a szeretet rendje.
Állító: 10.000 Ft Segítő: 3.000 Ft
Kedves János és Sulci!
A családállítás utáni éjszaka olyat álmodtam, hogy magam sem hittem el.
Újra repültem, különböző világokba utaztam, állandóan ott állt valaki a bal oldalamon, kissé a hátam mögött, és a fülembe sugdosta, hogy mit kell tennem. Én pedig mentem és csináltam, míg nem annyira rosszul lettem az egyik utazás alkalmával, hogy a “földön” fetrengtem. Be akartak gyömöszölni egy dobozba, de sikerült elmenekülnöm, beszálltam egy liftbe, és azzal a lendülettel, amivel a lift az egekbe emelt el is tűnt, és én akkor jöttem rá, hogy nem kell lift, nem kell, hogy más mondja meg, mit tegyek, és milyen világokban létezzek … tudok egyedül is repülni, és oda repülök, ahova csak akarok … a sugdosó nagyon meglepődött, és eltűnt.
Azóta is élvezem a repülést … meditációban is ez történt másnap, bármikor, amikor el kellett jutni egyik helyről a másikra ott természetes volt, hogy repülök 🙂 A.
“Egy családállítás emléke és a jelen valósága
Nagyobbik húgommal rendkívül erős közöttünk a kapocs. Ő késett ugyan 15 hónapot, de tudom, hogy az ikrem. Általában életünk fontos döntései is párhuzamosak – mindketten művészeti hivatást választottunk, fél év eltéréssel találtuk meg húszas éveink elején a párunkat, ugyanezekkel az emberekkel több év együttélés után mindketten szakítottunk, hogy pár hónap elteltével visszataláljunk hozzájuk. Az újrakezdés/folytatás után nem sokkal először a testvéreméknél, majd nálunk fogalmazódott meg: gyereket szeretnénk. Teltek a hónapok, a gyermekek nem siettek. Közben éltük tovább az életünket, 1 év eltéréssel házasságot kötöttünk (még mindig ugyanazokkal a férfiakkal), dolgoztunk, voltak sikereink, sűrű és laza időszakaink, optimista és pesszimista napjaink, heteink.
A gyermek hiánya azonban maradt. Hasonlóságaink mellett bőven akadnak különbözőségek is, többféle irányból is közelítettük ezt a kérdést, melynek éreztük, hogy megvan a megoldása, csak valamiért még nem fedi fel magát.
Mindenesetre elképzelhető, hogy két 30-as, egészséges házaspár számára mindenképpen megterhelő, ha a gyermek nem fogan, nem érkezik és közben eltelik két hosszú év. Tudom és értem, hogy mások többet várnak, hiába várnak, esetleg egészségügyi akadályokkal is szembesülnek, de ettől ez nem könnyebb. Ettől még vannak nagyon hosszú, nehéz beszélgetések, van sírás is, és van öröm, például amikor rátalálok egy újabb gyógynövényre (ami “azt mondják, nagyon jót tesz”), de főleg: van sok-sok elengedés – nekem ez utóbbiak voltak a legküzdelmesebbek.Talán 2015. februárjában, vagy márciusában a testvéremtől jött a hívás, hogy ő most már mindenképpen szeretne kifejezetten a baba miatt állítani (tapasztalatunk volt, részt vettünk már előtte is családállításon, más témával). Kérdezett, hogy én esetleg mennék-e, van-e kedvem? Én egy korábbi nehéz élmény miatt akkor már legalább 2 éve sem segítőként, sem más minőségben nem vettem részt családállításon. Most sem volt hozzá túl nagy kedvem… A húgom azonban nem állt meg itt, hanem édesanyánkat is bevonta a dologba, őt is hívta, mondván, itt a család női vonalával, női energiáival lesz dolog, neki is ott a helye.
Az állítás előtti napon Ági hívott, hogy jövök-e és ha igen, szeretnék-e esetleg én is állítani? Mondtam, hogy egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy mennem kellene, de ha mégis, maximum azért mennék, hogy a húgomnak legyen segítője. Erre ő vidám határozottsággal közölte, hogy “oké, akkor jössz”, de ha nagyon-nagyon rosszul lennék a dologtól, akkor még változtathatok a döntésemen. Ezt így el tudtam fogadni.
Az állítás helyszíne Áginál volt, aminek nagyon örültem, nem igazán kedvelem a másik helyet, viszont Ági lakását nagyon. Megérkeztünk mindhárman – anya, testvérem és én -, elhelyezkedtünk, vártuk Jánost, közben pedig megkérdeztem, hogy ki jön még?
Első meglepetés: senki, mert rajtunk kívül még egyvalaki jelentkezett, de állítás előtt pár órával ő is lemondta, mondván: úgy érzi, nem lenne itt helye. Akkor már vigyorogtunk, hogy ez elég erősen indul…Mindhárman állítottunk végül, anya, testvérem és én is. Én konkrétan a baba hiányát hoztam témának, húgom a “valami nincs rendben” érzést (ha jól emlékszem), édesanyám konkrét felvetésére nem emlékszem, de tulajdonképpen párkapcsolati viszonyokkal dolgoztunk később.
Az állítások számomra mindig nagyon intenzívek, konkrét emlék nem sok marad utánuk, amit egyáltalán nem bánok. Az biztos, hogy ezeken az állításokon mindkettőnknél megjelent egy-egy gyermek. Nagyon erőteljesen jelen voltak, egyéniségük minden vonásával, összes kételyükkel, összes vágyukkal. Közös volt bennük, hogy tudják, felénk tartanak.
Konkrétan megtudtam, mi akadályozza a kisbabámat a lejövetelben: azon aggódott, hogy az apja és én nem fogunk kitartani egymás mellett és ő elveszít minket, vagy valamelyikőnket. Nagyon erős energiák tomboltak a kisgyerekben, hatalmas szeretetvágy és hatalmas indulatok. Nagyon szimpatikus volt, nagyon szerethető és megható. Egyúttal éreztem a kihívást is, hogy nem mindennapi feladatot fogok kapni anyukájaként. A segítőknek sikerült megértetniük vele, hogy ahová készül, az egy jó hely, ott biztonság és szeretet várja. Befészkelte magát – sajátos durcás módján – a minket megformáló segítők karjai közé és ott megnyugodott, megpihent.
A testvérem gyermeke puha volt, kedves, bújós, mint egy kiscica. Teljesen másképp kommunikált, de ugyanolyan határozottan mutatta az érkezés vágyát és az ezt akadályozó kétségeit is. Az ölelés, a megnyugvás, a találkozás itt is sikerült.
A családállítás után elégedettek voltunk, sok-sok minden kavargott bennünk, de annyira már voltunk tapasztaltak, hogy tudjuk, most (is) elég csak engedni a folyamatot, ez már bennünk van, velünk van és dolgozik. Hogy meddig, azt senki sem tudhatja.
Pár héttel később a húgomban megfogant egy kisbaba. Hatalmas volt a boldogság, de úgy alakult, hogy ő pár napra érkezett a családba, valamiért nem maradhatott vele, velünk. Nehéz volt, hogy elment, a testvéremnek a legnehezebb, de ugyanakkor hozott reményt is: a foganás megtörténhet és ha ideje van, megtörténik. És ha velük megtörtént, akkor talán nekem, nekünk is lehetséges.
Hosszú hetek, hónapok teltek el, elmúlt a tavasz és megérkezett a nyár. Forróság volt, levegőt is alig kaptunk, naponta járunk le a Dunára. Hatalmas viharok kísérték a meleget, volt, hogy napokig napig ömlött a monszunszerű eső. Én addigra már azon is túl voltam, amit előtte elképzelni sem tudtam és sikerült elfogadnom, hogy a foganás, a gyermek érkezése az nem az én akarásom. Sokkal nagyobb misztérium ennél és nem nagyon tehetek mást, mint hogy várok – de nyitottan várok, és nem görcsösen, akarva, erővel. Sokat gondoltam a családállításra is, sokat a vendégbabára. A húgomban is zajlottak a folyamatok, túl volt a gyászon, sok ponton hasonlóan éreztünk. Nem beszéltünk erről gyakran, összesen talán 2-3 alkalommal, de ezekre a beszélgetésekre jól emlékszem, fontosak voltak.
Aztán egy napon elmaradt a menstruációm. Akkor még úgy mondtam magamnak: késik. A hétvégét pont a húgomnál töltöttem, jól éreztük magunkat, képeket készítettünk, este félénken arra gondoltam, lehet, hogy ezek az első képek, amiken már nem vagyok egyedül. De ezek nagyon halvány mondatok voltak bennem, nem mertem túlságosan a megérzéseimre fókuszálni. Amikor hazajöttem, mondtam a férjemnek, hogy valójában csütörtök óta nem jött meg és már vasárnap van. Megbeszéltük, hogy pár nap múlva akkor tesztet veszünk. A pár napból másnap lett, és valójában ma sem tudom megfogalmazni azt az érzést, amikor láttam, hogy megjelenik még egy csík. 2015. július közepén úgy döntött, hogy megbízik bennünk és megfogant a kisfiunk.
De az nem igaz, hogy jóból is megárt a sok és az sem, hogy szűken mérik. Karácsonyi ajándékként kaptuk a hírt, hogy a húgom 8 hetes kismama, vagyis a fiúcska áprilisi érkezése után augusztusban ismét születést fogunk ünnepelni! Leírhatatlan, mit jelent ez nekünk, ezeknél a tényeknél szebbet, többet mondani nem tudok.
Most várunk tovább, közben bennünk növekednek ezek a drága gyerekek és én olyan szeretetet érzek áradni belülről és befelé egyaránt, amit még sohasem tapasztaltam.
Köszönöm mindazt Áginak és Jánosnak, amivel hozzájárultak a boldogságomhoz!”