Sokan akkor kezdenek el magukkal foglalkozni, amikor már „túl vannak” a történetükön.
Gyerekkoron. Kapcsolatokon. Nehéz helyzeteken.
Mégis ott van valami, ami nem akar megnyugodni, ami ismétlődik, ami beleszól az életünkbe néha tudattalanul.
Egy feszülés a testben.
Egy automatikus igen, amikor nemet mondanál.
Egy megmagyarázhatatlan félelem.
Egy állandó készenlét.
És ilyenkor felmerül a kérdés:
mi van akkor, ha a bántalmazás nem múlt idő — hanem jelen idejű tapasztalat?
Mi van akkor, ha megszabadulhatsz tőle akár könnyebben, mint gondolnád?
A bántalmazás nem mindig az, amire gondolunk
Amikor a bántalmazás szót halljuk, sokszor súlyos, egyértelmű események jutnak eszünkbe.
Pedig a legtöbb lenyomat nem így keletkezik.
Bántalmazás lehet:
- érzelmi elérhetetlenség
- állandó kritika vagy elvárás
- verbális megalázás
- figyelem megvonása
- túlzott alkalmazkodás elvárása
- „jó gyereknek kell lenned” üzenetek
- generációkon át öröklődő félelmek és hallgatások
Sokszor nem történt „semmi különös”.
Csak nem volt, aki megtartson, amikor szükség lett volna rá.
És a test ezt megjegyezte.
Elengedné szívesen, ha foglalkoznál vele tudatosan, ha kell, segítséggel.
Amit nem dolgozunk fel, azt a test hordozza
A gyerekkori trauma nem emlék formájában él tovább.
Hanem reakcióként.
A test:
- befeszül
- készenlétben marad
- védekezik
- alkalmazkodik
- elhallgat
- túlél
Felnőttként ez így jelenhet meg:
- megfelelési kényszerként
- indokolatlan félelemként
- párkapcsolati bizonytalanságként
- szexuális zártságként vagy túlkompenzálásként
- szülő-gyerek kapcsolatban túlzott kontrollként vagy eltávolodásként
Ilyenkor nem az a kérdés, mi történt veled akkor,
hanem az, hogy hogyan reagál a tested most.
„Mintha páncélok szakadtak volna le”
Sokan az ülések végén nem hosszú történeteket mesélnek.
Hanem mondatokat.
Egyszerűeket. Pontosakat.
„Mintha páncélok szakadtak volna le rólam.”
„Nagyobb tér nyílt bennem.”
„Nem kell többé figyelnem.”
„El tudok lazulni.”
„Felnőttként vagyok jelen.”
Ezek nem gondolatok.
Ezek állapotváltozások.
Amikor a test már nem védekezik,
amikor az idegrendszer biztonságot érzékel,
akkor a múlt nem irányítja tovább a jelent.
Nem azért, mert „feldolgoztuk”.
Hanem mert elengedett.
A megfelelési kényszer nem jellemhiba
A megfelelés gyakran gyerekkori túlélési stratégia.
Egy gyermek számára a kapcsolat fontosabb, mint az igazság.
Ezért alkalmazkodik.
Elhallgat.
Összehúzza magát.
Ez nem gyengeség.
Ez intelligencia.
A probléma ott kezdődik, amikor ez az alkalmazkodás felnőttkorban is aktív marad.
Amikor ez oldódik, nem „jobb emberré” válunk.
Hanem szabadabbá.
Nem csak múlt — hanem MOST választás
A gyerekkori trauma nem azt jelenti, hogy örökre meghatározott vagy.
Azt jelenti, hogy a tested egykor megtanult valamit a túlélésről.
És ami megtanulható volt, az elengedhető is.
Nem erővel.
Nem magyarázattal.
Hanem jelenléttel.
Mert a változás nem később történik.
Hanem akkor, amikor a test már nem fél.
És onnantól más helyről éled az életed.