Nagyon sok klassz eszközt ad a kezünkbe az Access. Sok kérdés, rengeteg éberség, amik másképp láttatják meg a világot, ha hajlandóak vagyunk saját tudásunkat felfedezni.Nem úgy, hogy elhisszük, amit a facilitátorunk, vagy az Access alapítói mondanak, hanem úgy, hogy őszintén ránézünk, hogy mi számunkra a valóság. Ehhez egy kulcs dolgot kell felvállalnunk: leereszteni a falainkat és felvállalni a szembesülést. Több módon is falakat húzhatunk. Ezeket sokszor persze kívülről könnyebb látni. Jópárszor figyelmeztet a párom is: állj meg, mély lélegzet és ereszd le a falaid! Egy pillanatnyi „meggyilkollak!” után tényleg más kép tárul a szemem elé, ha megteszem.
Hogyan jelennek meg a falak?
Amikor tanfolyamot tartok, vagy eljön hozzám egy kliens és beszélgetünk, sokszor beleütközök a pozitív gondolkodás emelte falba. Minden jó, mindenben szuperül látom a dolgokat, hű de éber vagyok: és közben egy töredék másodpercre sem engedi le a falait, hogy ránézzen a számára igaz valóságra. A beteg, aki meg akar gyógyulni, de nem néz rá arra, hogy belül igazándiból a halált választja. A személy, aki milliárdokról beszél, de rágörcsöl néhány százra, mert a pozitív gondolkodás bódulatában nem tekint egy másodpercre önmagába, hogy hol is tart? Amikor valaki körbejár és demonstratíve kinyilatkoztatja, hogy erre a tanfolyamra nincs szüksége, mert ő tök jó ebben. (De ezt miért kell mindenkinek bejelenteni? Nem elég, ha valami mást választ?)
A pozitív hozzáállás értékes. Igen, ha valóban odafigyelünk, lehet változtatni, meglehet teremteni a legnagyobb csodát is. Ám, ha nem az energiát követjük, és csak monomániásan ismételgetjük magunkban elvárásainkat és ítéleteinket, az nem vezet sehova és csak falat teremt. Amikor a bántalmazót, gonoszt, vagy ártalmast nem ismerjük el annak, mert pozitívan próbáljuk szemlélni a világot és benne minden embert, ez ismét csak egy ítélet, ami falat teremt és megfoszt az erőnktől, lehetőségeinktől.
Aztán ott a másik oldal: amikor annyira eldöntjük, hogy rosszak vagyunk, nekünk ez úgy sem megy! Annyira szeretnénk, hogy igazunk legyen, hogy találtunk egy dolgot, amiben biztosan igazunk van: hogy nincs igazunk és rosszak vagyunk, és nem tudjuk. Aztán bárki ki akar mozdítani ebből, az ellen védekezünk, hiszen az utolsó biztonságos kapaszkodót akarja kicsavarni a kezünkből. A biztos tudását a bizonytalanságunknak, rosszaságunknak. Gyakran kifejezetten olyan célokat jelölünk ki, amiről érzékeljük, hogy nem jön össze, de ez legalább jól bebizonyítja, hogy rosszak vagyunk!
Aztán mivel mélyen belül helytelennek hisszük magunkat, belekapaszkodunk a helyesnek vélt hiedelembe és visszatértünk a pozitív gondolkodás világába. A helyes következtetéshez, a megfelelő ítélethez, a tutihoz, ami jól hangzik, amivel a legtöbben egyetértenek. Ha ilyenkor a pozitív gondolatot, ami mögé elbújtunk valaki aljasul kipukkasztja, akkor ott a következő fal: „Akkor meg tévedtem és rossz vagyok, cseszd meg!”
Egy dolog marad el: a pillanatban ránézni falak nélkül túl félelmen és reményen, hogy mi igaz nekünk és hova szeretnék innen eljutni, és mi ehhez a következő lépés?
Mi az, ami lehetőséget nyújt a valódi erőd és lehetőségeid felfedezésére? Mitől tudnak leomlani a falaid? Ha túllépsz a helyes, helytelen, jó, rossz címkéken. Ha nem kapaszkodsz abba, hogy igazad kell, hogy legyen, vagy hogy muszáj tévedned és rossznak lenned. Mi van, ha nem ezek számítanak, hanem az, hogy működjön valami neked?
A beteg, ha ránéz, hogy igen, tulajdonképp halni készülök, mert valahol ezt eldöntöttem. Ez nem jó, nem rossz, csak egy döntés. Akarok-e mást választani most? És nem baj, ha nem!
A milliárdokra vágyó, ha ránéz: jelenleg összeszorul a popsim, ha leejtettem kétszáz forintod és nem tudom hova gurult! Hogyan változtathatok ezen? Mi a következő lépés, amivel kicsit kinyithatom magam? Mi az, amivel egy kicsit több lesz a világomban? És egyáltalán enyém a milliárdra vágyás, vagy csak kitaláltam valamit, mert még nem néztem rá arra, hogy igazán mit is akarok?
Aki demonstratív módon kinyilatkoztatja egy tanfolyamról, hogy ebben ő csúcsszuper és nincs rá szüksége, feltehet pár kérdést: „Milyen lesz az életem, ha választom? Milyen, ha nem?” Lehet, hogy az derül ki belőle, hogy valóban nem az övé az adott lehetőség. De lehet az is, hogy hatalmasra nyitja a világát. Ítélet és következtetés helyett kérdés és éberség.
Még egy olyan egyszerű kérdésnél is, ami az Access első kérdéseinek egyike: „Kihez tartozik ez az érzés, gondolat, testérzet?”, kulcsfontosságú, hogy falak nélkül nézzünk rá. Sokan mondják: én ezt nem érzékelem! Sokan félvállról rámondják: oké, nem az enyém. Ha egy pillanatra megállsz és tényleg odafigyelsz, és elismered az éberséged, akkor változást hozhat! Vagy felismerheted, hogy esetleg ebben az esetben más kérdést kell feltenned!
Az egyik legnagyobb akadály az igazságra, helyességre való törekvés, ami távoltart a sebezhetőségtől, ahol történhetne valami. Lehet, hogy ha ezt elengedve tényleg úgy érzed, mintha cápákkal teli tenger felett egyensúlyoznál egy kötélen, ám valójában rájössz: ezek csak képzelt ellenségek!
Egy Access facilitátor nem azzal ér el hatást, hogy vesébe látva a korrekt válaszokat adja neked, hanem azzal, hogy kérdéseket feltéve, alternatív nézőpontokat nyújtva provokál a szembesülésre és a választásra.
Mit választasz? Azt, hogy igazad legyen és biztonságban legyél a hiedelmeid között, vagy azt, hogy leengedve a falaidat, ránézel arra, ami neked működik? – Palacskó András