A parkban ugyanaz a pad állt, mint évek óta. A festék lepattogzott a karfájáról, a háttámlán halvány karcolások, mintha valaki neveket próbált volna beleírni, aztán meggondolta magát.
Régebben gyakran ült ott. Ugyanabban a kabátban, ugyanazzal a gondolattal. Nézte az embereket, és közben magában újra és újra lefuttatta ugyanazt a történetet. Mit kellett volna mondani. Mit kellett volna másképp csinálni. Hogyan lehetett volna jobban.
A pad ismerte ezt a nézést. A vállak előreesését. A homlok ráncát. A belső vitákat.
Most is leült.
A kabát más volt. Könnyebb. A mozdulat lassabb. A tekintet nem keresett magyarázatot senkin.
A pad nem változott. A park sem. A galambok ugyanúgy lépkedtek a kavicson.
Csak valami hiányzott.
A belső újrajátszás.
Nem futott végig a régi jelenet.
Nem kezdett bele a régi mondatokba.
Nem bizonyított magának semmit.
Csak ült.
Egy darabig észre sem vette, hogy ez új. Aztán egyszer csak átsuhant rajta egy felismerés: nincs mit helyrehozni.
Nem történt ünnep.
Nem jött taps.
Nem érkezett külső visszajelzés arról, hogy valami lezárult.
A pad ugyanúgy állt a parkban.
Ő viszont már nem azért ült rajta, hogy bizonyítson magának.
Hazafelé menet nem nevezte el ezt változásnak. Nem gondolta identitásváltásnak. Csak annyit érzett, hogy a vállai könnyebbek.
Néha így történik.
Van egy hely az életedben, ahová régen egészen más okból mentél?
Ha ma visszamennél oda, mi hiányozna?
K.M.