Vasárnap volt. Nem különleges vasárnap. Nem ünnep, nem fordulópont. Csak egy olyan nap, amikor végre nem kellett volna semmit csinálnom.
Ott ültem a konyhában a bögrével, és észrevettem, hogy nem állok fel. Nem azért, mert fáradt voltam. Nem azért, mert nem volt dolgom. Egyszerűen csak nem siettem tovább.
Korábban ilyenkor mindig jött volna a következő lépés. Elmosogatni. Rendet rakni. Kitalálni, mit kezdjek magammal. Most nem jött.
Először furcsa volt. Mintha valamit elmulasztanék. Mintha nem lennék elég éber. Aztán lassan leesett: nem történt semmi baj. Nem estem ki az életemből. Csak maradtam ott, ahol már voltam.
Ebben a maradásban nem volt felismerés. Nem volt tanulság. Nem volt nagy mondat. Volt viszont egy csendes érzés, hogy nem kell elmozdulnom ahhoz, hogy rendben legyen.
Azt hiszem, ekkor értettem meg valamit a befogadásról. Nem úgy, hogy megneveztem, hanem úgy, hogy megtörtént. Hogy néha nem az a befogadás, amikor kinyitok valami felé. Hanem az, amikor nem csukom be azt, ami már itt van.
Volt már olyan pillanatod, amikor nem azért maradtál, mert kellett, hanem mert nem volt miért elmenned?
Mit adna most neked egy ilyen megállás?
K.M.