Volt egyszer egy időszak az életemben, amikor mindenki tudta rólam, hogy rám lehet számítani. Nem én találtam ki, egyszerűen így alakult. Ha valami elromlott, én javítottam meg. Ha valaki kiborult, én maradtam nyugodt. Ha dönteni kellett, én kimondtam.
Sokáig azt hittem, ez valami belső erő, ami belőlem fakad. Büszke is voltam rá. Jó érzés volt nélkülözhetetlennek lenni.
Aztán egy este, teljesen jelentéktelen helyzetben, valaki megint rám nézett, és azt mondta: te úgyis erős vagy. Nem volt benne rosszindulat. Sőt. Elismerés volt.
Mégis, abban a pillanatban valami elfáradt bennem. Nem látványosan. Inkább csak egy halk, alig észrevehető belső rezdülésként: mi van, ha most nem akarok az lenni?
Nem mondtam ki. Nem változtattam semmin. Ugyanúgy csináltam tovább a dolgaimat. Csak közben elkezdtem figyelni.
Milyen érzés mindig ugyanabba a formába beleállni.
Milyen érzés, hogy mások már előre tudják, hogyan fogok reagálni.
Olyan volt, mintha lenne rajtam egy kabát, amit évekkel ezelőtt vettem fel. Akkor pont jó volt. Védett, melegített, még jól is állt. Most már csak hordom. Nem szakad, nem elviselhetetlen, de valahogy szűk a vállánál.
Sokáig eszembe sem jutott, hogy ez választás lehetett. Inkább adottságnak hittem. Ilyen vagyok – gondoltam.
Aztán egy helyzetben egyszerűen nem léptem előre. Nem oldottam meg. Nem vettem át. Hagytam, hogy más csinálja.
Csend lett.
Kicsit furcsa.
Kicsit bizonytalan.
De nem történt semmi végzetes. Nem dőlt össze a világ. Nem lettem kevesebb.
Abban a csendben értettem meg valamit. Nem hangosan. Inkább csak úgy, hogy már nem tudtam ugyanúgy visszavenni a kabátot.
Lehet, amit évekig természetesnek hittem magamban, az egy régi döntés volt. Akkor segített. Most talán már nem ugyanarra van szükségem.
Azóta néha megállok egy pillanatra, mielőtt automatikusan belelépek a régi szerepbe. Nem mindig választok mást. De már tudom, hogy lehet.
Te melyik szerepet hordod olyan régóta, hogy már el sem tudod képzelni magad nélküle?
K.M.