Van az a pillanat, amikor az ember már mindent ért. Tudja, miért nehéz. Tudja, honnan jön. Tudja, mit kellene másképp. És mégsem történik semmi. Mintha az egész megértés egy külön szobában maradna, ahová nem jut be az, ami igazán fáj.
Emlékszem, hányszor ültem így. Nem összeomolva, nem kétségbeesve, hanem rendezett fejjel, tiszta mondatokkal. Tudtam beszélni róla. Tudtam kívülről nézni magam. És közben belül valami még mindig nem mozdult.
Nem hiányzott semmi konkrét. Nem volt kérdésem. Nem vártam választ. Csak ott volt bennem az az érzés, hogy ennek most történnie kellene, de nem tudom, hogyan.
És akkor egyszer nem történt semmi különös. Nem volt felismerés. Nem volt mondat, amit felírtam volna. Nem volt tanács, amit megfogadtam volna. Csak ott voltam valakivel egy térben, ahol nem kellett teljesítenem. Nem kellett értenem. Nem kellett magyaráznom. Nem kellett „jól lenni”. Nem siettettek, nem figyeltek túl közelről, és nem hagytak magamra.
És ebben a nem-történésben egyszer csak lett hely. Nem azért, mert kinyitottam magam. Nem azért, mert befogadó lettem. Hanem mert nem volt mit védenem.
A befogadás ott jelent meg, ahol nem akartam elérni. Ahol nem volt célja. Ahol nem volt feladata. Nem én csináltam. Nem én döntöttem el. Egyszerűen megtörtént, mert nem volt akadálya.
Utólag könnyű lenne azt mondani, hogy ez volt a megoldás. De nem volt az. Ez nem megoldás volt, hanem átalakulás. Csendes, lassú, észrevétlen. Olyan, amit csak onnan lehet felismerni, hogy utána már nem ugyanazt keresed.
Volt már olyan pillanat az életedben, amikor nem akartál megérteni semmit, és mégis változott valami benned?
Ha igen, maradj ennél az emléknél egy kicsit, és figyeld meg, mi mozdult akkor.
K.M.