Van egy mondat, amit sokszor mondunk anélkül, hogy észrevennénk, mit tesz velünk.
„Mindig ilyen voltam.”
Olyan természetesen csúszik ki.
Mintha megnyugtatna.
Mintha rendet tenne.
Segít lezárni beszélgetéseket.
Segít nem továbbmenni.
Segít nem bolygatni.
Ha ilyen vagyok, akkor nem kell változni.
Ha ilyen vagyok, akkor ez adott.
Ha ilyen vagyok, akkor nincs kérdés.
Csak közben valami furcsa történik.
Ez a mondat egyszerre véd és rögzít.
Kímél attól, hogy újra ránézz valamire.
És közben rögzíti azt, ami talán már nem él benned ugyanúgy.
Emlékszem, amikor először vettem észre magamon.
Valaki mondott valamit rólam.
Én pedig azonnal reagáltam: hát én már csak ilyen vagyok.
És abban a pillanatban, miközben kimondtam, belül egy másik hang kérdezett vissza: biztos?
Lehet, hogy egyszer ilyen voltál.
Lehet, hogy egy helyzetben így reagáltál.
Lehet, hogy egy időszakban erre volt szükséged.
De mi van, ha azóta változtál?
Mi van, ha nem vetted észre?
Mi van, ha a mondat gyorsabb nálad?
A „mindig ilyen vagyok” sokszor nem tény.
Inkább egy régi önmeghatározás.
Egy mondat, ami túlélte azt a helyzetet, amiben született.
És talán ma már nem rólad szól, csak rólad maradt.
Van olyan mondat, amit évek óta ismételsz magadról?
Olyan, amit már mások is visszamondanak?
És ha most nem mondanád ki, mi maradna helyette?
K.M.