Az identitásról sokszor úgy beszélünk, mintha tulajdonság lenne. Mintha személyiségjegyek összessége volna. Pedig működésében inkább rendszer.
Egy rendszer, amely összekapcsolja az emlékeinket, a döntéseinket, a reakcióinkat. Olyan, mint egy belső algoritmus: ha ez történik, így válaszolok. Ha ilyen helyzetbe kerülök, ezt a szerepet veszem fel. Ha feszültség van, erre az ismert mintára állok rá.
Idővel a rendszer önfenntartóvá válik. Nem azért, mert tudatosan ragaszkodunk hozzá, hanem mert stabilitást ad. Előrejelzi a saját viselkedésünket. Kiszámíthatóvá teszi a világot. És ez biztonság.
Csakhogy minden rendszer egy adott környezetre optimalizál. Arra a családra, arra az iskolára, arra a munkahelyre, arra az időszakra, amelyben kialakult. Ha a környezet változik, a rendszer még egy ideig ugyanúgy működik. Néha túl sokáig.
Ilyenkor jön az az érzés, hogy valami nem illeszkedik. A reakció aránytalan. A szerep túl nagy vagy túl kicsi. A döntés mintha nem a jelenhez tartozna.
Az identitásváltás nem feltétlenül érzelmi robbanás. Gyakran inkább rendszerszintű finomhangolás. Annak felismerése, hogy az eddig működő struktúra már nem a mostani valóságra lett tervezve.
És itt jön a kérdés, ami ritkán hangzik el:
ha ez rendszer, akkor frissíthető?
Nem törölni kell.
Nem megtagadni.
Nem újraírni a múltat.
Hanem megnézni, hogy a jelenben mire van optimalizálva az életed.
Milyen mintára futsz rá újra és újra?
Melyik reakció érkezik gyorsabban, mint ahogy gondolkodni kezdenél?
Melyik szerep kapcsol be akkor is, amikor már nincs rá szükség?
Lehet, hogy az identitásod nem te vagy.
Lehet, hogy egy régi, jól működő rendszer.
És ha rendszer, akkor döntés kérdése, hogy tovább futtatod-e ugyanúgy.
K.M.