Van egy hang benned.
Ismered.
Nem kiabál.
Csak pontos.
Akkor szólal meg, amikor épp elindulnál valamerre.
Amikor valami új ízű gondolat bukkan fel.
Amikor kimondanál egy másik mondatot.
És mielőtt megszületne, ott terem:
„Biztos?”
„Te?”
„Most?”
Ez a hang régi.
Régebbi, mint az álmaid fele.
Gyorsabb, mint a bátorság.
Sokáig azt hitted, ez a józan ész.
A realitás.
A földhözragadtság.
Pedig néha csak őrzi a régi határokat.
Nem rosszindulatból.
Ő vigyázott rád akkor is, amikor kisebb volt a világod.
Amikor a kilépés veszélyesebbnek tűnt.
Amikor a túlélés fontosabb volt, mint az önazonosság.
Most viszont más a tér.
És a hang még ugyanaz.
Érzed a különbséget?
A jelen tágasabb.
A hang viszont régi falak között született.
Az identitásváltás néha annyi, hogy meghallod ezt a hangot,
és nem sietsz rögtön igazat adni neki.
Nem elhallgattatod.
Nem legyőzöd.
Csak nem engeded, hogy egyedül döntsön.
Van most benned egy mondat, amit visszatart ez a hang?
Mi történne, ha egyszer végighallanád,
és utána mégis a saját irányodba lépnél?
K.M.