A kérdések néha észrevétlenül gyűlnek össze. Nem hangosan, nem tolakodva, inkább úgy, mint amikor egy asztalon egymás mellé kerülnek a papírok. Először csak egy van ott. Aztán még egy. Végül már alig marad hely.
Ilyenkor az ember automatikusan keresni kezdi a válaszokat. Nem feltétlenül másoknak. Inkább magának. Mintha attól lenne nyugalom, ha minden kérdés mellé oda lehetne írni valamit. Egy mondatot. Egy okot. Egy megértést.
Csakhogy egy ponton elfogynak a jó válaszok. Nem azért, mert nincs mit mondani, hanem mert amit mondanék, már nem segít. Ismerős mondatok jönnek, korábbról maradt magyarázatok, olyan válaszok, amelyek valaha működtek, de most már nem érnek el sehova.
És ekkor történik valami csendes. Nem új felismerés. Nem áttörés. Csak egy apró elengedés. Mintha valaki azt mondaná bennem: most nem kell felelned.
Ebben a válasz nélküli állapotban nem esik szét semmi. A kérdések nem válnak veszélyessé. Egyszerűen ott maradnak, anélkül, hogy bármit követelnének.
A befogadás itt nem abból születik, hogy megtalálom a helyes mondatot. Hanem abból, hogy hagyom a kérdéseket válasz nélkül létezni. És ebben a csendes együttlétben lassan kiderül: nem minden kérdés akar megoldást.
Volt mostanában olyan kérdés az életedben, amire nem válaszoltál meg rögtön, és mégis együtt tudtál vele maradni?
Milyen érzés volt nem azonnal megfelelni?
K.M.