Nem minden maradás félelemből történik.
Van, amikor teljesen tisztán látod, hogy lehetne másképp. Nem ködös, nem bizonytalan, nem álmodozás. Inkább egy halk, makacs belső tudás, hogy benned már elmozdult valami.
Mégsem lépsz.
És nem azért, mert nem mersz.
Valami egészen más dolgozik ilyenkor. Valami, amit nehéz elsőre nevén nevezni. Nem hangos. Nem drámai. Inkább olyan, mint egy régi, megszokott iránytű, ami akkor is ugyanarra mutat, amikor már máshova mennél.
Egy mondat, amit sokszor hallottál.
Egy sors, amit végignéztél.
Egy kimondatlan elvárás, ami sosem volt kérdés.
Nem feltétlenül valaki konkréthoz kötődik. Néha csak ahhoz az érzéshez, hogy „nálunk ez így van”. Hogy a biztonság valahol ott van, ahol a többiek is maradtak. Hogy a lojalitás nem hangos eskü, hanem csendes igazodás.
És amikor felmerül benned, hogy mást választanál, megjelenik egy furcsa belső feszültség. Mintha valamit megsértenél. Pedig senki nem mondott semmit. Lehet, hogy észre sem venné senki.
Mégis benned van az a határ.
Néha nem az a kérdés, hogy mersz-e változni.
Hanem az, hogy megengeded-e magadnak, hogy ne maradj hű ahhoz, ami már nem te vagy.
Lehet úgy tisztelni a múltat, hogy közben nem ismétled?
K.M.