Kedves régi énem,
ma eszembe jutottál.
Ott álltál egy ajtó előtt, és a kezed már tudta volna a mozdulatot. Gyors, gyakorlott, szinte elegáns. Annyiszor ismételted, hogy a tested előbb ért oda, mint a gondolatod.
A kilincs hideg volt. Ismerős.
Valami mégis megállított.
Egy apró rezdülés a gyomor táján.
Egy halk kérdés a mellkas mögött.
Mi lenne, ha ma másképp?
Nem terv született.
Inkább egy kis elcsúszás a megszokott sínen.
A lépés, amelyik eddig mindig megtörtént, most késlekedett.
Az ajtó túloldalán ott várt a régi koreográfia. A jól ismert szereposztás. A mondatok, amelyek már a levegőben lebegtek.
A tested mégis hátrébb húzódott egy centit.
Abban a centiben valami kitágult.
Az idő lassabb lett.
A szívdobbanás hangosabb.
A tér tágasabb.
A világ ment tovább a maga útján.
Az emberek tették, amit szoktak.
Te pedig ott álltál, és érezted, hogy az irány elmozdult.
Apró változás volt.
Mégis súlya volt.
Azóta tudom, hogy az identitás néha ilyen:
egy centi hátrébb.
egy mondattal kevesebb.
egy mozdulattal másképp.
A kabát, amelyik eddig jól állt, most lazábban lóg a válladon. A vállad közben kiegyenesedik.
Ha ma írnál magadnak egy levelet,
melyik mozdulatnál állítanád meg a kezed?
Hol húznál egy új irányt a térképen?
Szeretettel,
aki már tud egy centit hátrébb lépni.
K.M.