Az asztal szélén fekszem évek óta.
Fehér vagyok, enyhén vastag papírból. A nevét hordozom. A titulusát. A szerepét. Azt a néhány szót, amivel bemutatkozik a világnak.
Sok kézbe kerültem már. Határozott mozdulattal nyújtott át. Volt, hogy büszkén. Volt, hogy gyorsan, mintha csak túl akarna lenni rajta. Néha hosszabban tartott a levegőben, hogy a másik elolvassa.
Rajtam ez áll: ki ő.
Én tudom, hogy ez nem teljesen igaz.
Láttam az arcát, amikor este egyedül ült. Láttam, amikor levette a szerepet, amit nappal viselt. Hallottam a hangját, amikor nem a címéhez beszélt, hanem önmagához.
Mégis, amikor új helyzetbe lép, engem vesz elő. Engem tesz le az asztalra. Mintha én lennék a biztos pont. A stabil definíció.
Pedig papír vagyok.
A betűk rajtam egy döntés eredményei. Egy időpillanaté. Egy akkori válaszé arra a kérdésre: „ki vagy?”
Évek teltek el azóta.
A vállai másképp tartják magukat.
A gondolatai mélyebbek.
A hangja lassabb.
A kérdései bátrabbak.
Én még ugyanazt mondom róla.
Néha érzem a habozást, amikor elővesz. Mintha tudná, hogy már nem fedem le teljesen. Mintha a papír kicsit szűk lenne hozzá.
Egyszer talán újra nyomtat.
Vagy talán rájön, hogy a bemutatkozás nem rajtam múlik.
Te milyen kártyát teszel le a világ elé, amikor találkozol vele?
És mennyire egyezik azzal, aki csendben vagy?
K.M.