Van, amikor nem tudok befogadni. Nem azért, mert bezártam. Nem azért, mert ellenállok. Hanem mert valami bennem még figyel. Figyel arra, hogy biztonságban vagyok-e, hogy elég-e a tér, hogy nem kell-e most vigyáznom.
Ilyenkor nem haladok. Nem nyitok. Nem engedek be. Sokáig azt hittem, hogy ez hiba. Hogy ilyenkor „dolgoznom kellene rajta”. Hogy jobb verziója lehetnék önmagamnak. Hogy le vagyok maradva valamiről.
Ma már tudom: ez nem elakadás. Ez egy állapot, amikor a rendszerem nem támad, nem menekül, hanem tart.
A befogadás nem döntés. Nem akarat. Nem teljesítmény. A befogadás válasz. Válasz arra, hogy megérkeztem-e. Hogy nem siettetnek. Hogy nem kell magyarázkodnom.
Ha nem megy, az nem kudarc. Az egy jel. Azt mondja: most még nem. Várj egy kicsit. Itt vagyok, csak figyelek.
És amikor nem erőltetem, amikor nem húzom túl, amikor nem győzködöm magam, akkor egyszer csak hely keletkezik. Nem nagy. Nem látványos. Csak épp elég. És abban a helyben már nem kell befogadnom. Megtörténik.
Hol próbálsz meg befogadni olyat, amihez még nem érkeztél meg?
Ha bármiben magadra ismertél, maradj itt velünk.
Mi jutott most eszedbe erről?
K.M.