Sokáig azt hittem, hogy akkor haladok jól, ha gyors vagyok. Ha hamar értek meg dolgokat. Ha nem időzöm túl sokat ugyanott. Mintha a belső folyamatokra is lenne egy láthatatlan határidő.
De egy idő után észrevettem, hogy amikor siettetem magam, valami mindig lemarad. Nem kívül, hanem belül.
A befogadás nem gyorsul attól, hogy türelmetlen vagyok vele. Nem lesz mélyebb attól, hogy túl akarok lenni rajta. Van, aminek idő kell. Nem azért, mert bonyolult, hanem mert élő.
Amikor nem sürgetem magam, nem áll meg az életem. Épp ellenkezőleg: elkezd velem együtt haladni. A befogadás ilyenkor nem látványos, nem hoz azonnali eredményt, csak annyit, hogy nem hagyom magam hátra.
Van most benned valami, amit siettetni próbálsz, pedig még időre lenne szüksége?
Mi változna, ha most nem tolnád tovább?
K.M.