Volt egy időszak az életemben, amikor szinte mindent úgy éltem meg, mintha rajtam még dolgozni kellene. Nem nagy dolgokon, csak apróságokon. Hogy egy kicsit türelmesebb legyek. Hogy ne vegyek mindent ennyire magamra. Hogy értsem meg gyorsabban, amit a másik mond. Olyan volt, mintha folyamatosan egy belső javítás alatt álló tárgy lennék, amit időről időre vissza kell vinni a műhelybe, mert még nem az igazi.
Nem volt ebben dráma. Inkább egy állandó, halk készenlét: majd, ha ezt is megértem, majd, ha azon is túl vagyok, akkor könnyebb lesz. Közben teltek a napok, és én egyre fáradtabb lettem ettől az örökös „majd”-tól.
Egy délután különösen tisztán emlékszem. Nem történt semmi rendkívüli. Nem volt konfliktus, nem volt kudarc. Csak ültem egy szobában, és egyszerűen elfáradtam attól, hogy mindig egy kicsit jobb szeretnék lenni annál, aki vagyok. Nem feladni akartam. Csak nem akartam abban a pillanatban megjavulni.
És akkor először nem kezdtem el elemezni, miért érzem ezt. Nem kerestem a gyökerét, nem próbáltam tanulságot levonni belőle. Csak hagytam, hogy legyen ez az érzés, minden magyarázat nélkül.
Ebben a hagyásban nem lettem rosszabb ember. Nem veszítettem el az érdeklődésemet mások iránt. Csak megszűnt az a belső nyomás, hogy most rögtön változnom kell.
A befogadás ott jelent meg, ahol nem akartam semmit elérni vele. Nem volt célja. Nem volt feladata. Abban a pillanatban nem lettem jobb, de egészebb igen. És ez az érzés azóta is emlékeztet arra, hogy nem minden változás a javításból születik.
Volt már olyan pillanatod, amikor nem akartál fejlődni, csak megengedni magadnak, hogy az legyél, aki éppen vagy?
Mi történne most, ha nem a javítás felől közelítenél magadhoz?
K.M.