Van egy pont, amikor a befogadás már nem felismerés. Nem is különleges megélés. Hanem gyakorlat.
Nem mindig sikerül. Nem mindig jóleső. És nem mindig látványos.
Ez az a szakasz, amikor nem azt kérdezem, értem-e, hanem azt, hogy mit csinálok vele a hétköznapban. Apró döntésekben jelenik meg. Abban, hogy maradok-e még egy pillanatra. Hogy visszajövök-e a testembe, amikor elkalandoznék. Hogy megengedem-e, ami van, anélkül, hogy azonnal javítanám.
Itt a befogadás nem érzés. Nem állapot. Hanem ismétlés. Ugyanoda visszatérés. Újra és újra.
Vannak napok, amikor könnyű. És vannak, amikor fárasztó. De a gyakorlattá válás nem a könnyű napokon dől el. Hanem azokon, amikor mégis visszajövök. Amikor nem hagyom el azt, amit már érzek. Amikor nem várom, hogy készen legyen.
A befogadás ilyenkor nem csúcsélmény. Hanem út.
Mi az az apró dolog, amiben most gyakorolod a befogadást, akkor is, ha nem mindig megy könnyen?
Hol tudsz ma egy kicsit tudatosabban visszatérni magadhoz?
K.M.

