A végén a befogadás nem érzés. Nem döntés. Nem teljesítmény. Hanem tér.
Olyan tér, ahol nem kell figyelni arra, hogy jól csinálom-e. Ahol nem kell visszanézni, hogy elég volt-e. Ahol nem kell újra és újra megérteni.
Itt már nem a befogadás történik, hanem ebben a térben történnek a dolgok. A csend. A mozdulat. A gondolat. A megérkezés és az elindulás is.
Ebben a térben nem kell mindent befogadni. Csak azt, ami jön. És nem kell mindent elengedni. Csak azt, ami megy.
Ez a befogadás nem látványos. Nem magyarázható. Nem bizonyítható. De amikor egyszer megérkezik, onnan már nem kérdés. Nem kell csinálni. Csak benne lenni.
Ha most megállnál egy pillanatra, milyen lenne az a tér, ahol nem kell semmit hozzátenned ahhoz, aki vagy?
Mit jelentene számodra, ha nem eseményként, hanem állapotként tekintenél a befogadásra?
K.M.