A testeddel való kapcsolatod nem ott kezdődik, ahol most tartasz, és nem is akkor, amikor először tudatosan néztél magadra a tükörben. Sokkal korábban indult, olyan pillanatokban, amelyek talán jelentéktelennek tűntek, mégis mélyen megmaradtak. A családban látott testek, kimondott és kimondatlan megjegyzések, hangulatok és viszonyulások mind részei annak a képnek, amelyen keresztül később magadra nézel.
Gyerekként nem gondolkodsz ezen. Csak nézel, érzékelsz, és valahogy elkezded értelmezni, amit látsz. Emlékszem, amikor rossz voltam, sarokba kellett állnom, éppen egy nagy családot ábrázoló kép előtt. Ott volt mindenki. Ott ültek egymás mellett, és én unalmamban rengeteget néztem őket. Az egyik néni kicsi volt, a többiek nagyok, és bennem egy egészen furcsa gondolat kezdett motoszkálni: azon morfondíroztam, vajon fáj-e nekik, hogy a fél fenekük lelóg a székről. Aztán arra a következtetésre jutottam, hogy a kövérség biztosan fájdalmas.
És valahol ugyanebben a térben már az is ott volt, hogy én majd mit kezdek ezzel.
Mi történik akkor, ha én is ilyen leszek? Elmegyek innen? Elbújok? Kiszaladok a világból? Vagy egyszerűen csak eltűnök valahogyan?
Ezek nem hangos döntések voltak, inkább csendes irányok, amelyek elkezdtek bennem élni és irányítani.
A család nemcsak azt mutatta, mutatja meg, hogy milyenek a testek.
Azt is, hogyan viszonyulnak mások, hogyan viszonyuljunk mi is hozzájuk: mi az elfogadható, mi az, ami már sok, mi az, amit kimondunk, és mi az, amit csak érzünk. Ezek a minták nem külön – kimondott szabályokként jelennek meg, hanem természetes háttérként. Egy idő után már nem is különülnek el attól, amit saját gondolatnak hiszünk.
És amikor később ránézel magadra, ezek a régi képek ott vannak, dolgoznak. Nem mindig tudatosan, nem mindig felismerhetően, mégis erősen hatnak. A tested nemcsak önmagában jelenik meg, hanem egy történeten keresztül, amelynek része lettél. Így születnek az első előítéleteid a testekről.
És talán itt érdemes egy pillanatra megállnod, és ránézned arra, ami eddig magától értetődőnek tűnt.
Milyen családi képek élnek bennem a testekről?
Melyik az, amihez igazodom, és melyik az, amitől ma már mindenképpen távolodni próbálok?
Van-e olyan emlék, ami most is hatással van arra, ahogyan magamra nézek?
Milyen érzés jelenik meg bennem, ha nem akarok megfelelni ennek a képnek?
A figyelem nem változtat meg azonnal semmit, de láthatóvá teszi azt, ami eddig a háttérben működött.
Ez már egy másik kiindulópont!
K.M.