A testedről alkotott képed apró, egymásra rakódó élményekből, mondatokból, helyzetekből épül fel, amelyek egy idő után már annyira természetesnek tűnnek, hogy fel sem merül benned, hogy ezek akár nem is feltétlenül igazak, nem is rólad szólnak.
Van egy képed arról, hogy milyen lenne az ideális test.
Nem biztos, hogy pontosan meg tudnád fogalmazni, milyen, mégis ott van benned: egy méret, egy forma, egy tartás, egyfajta jelenlét. Valami, amihez méred magad, akkor is, ha nem mondod ki hangosan. Közben talán észre sem veszed, hogy ez a kép honnan jött. Egy magazinból, egy korszakból, valaki más testéről alkotott véleményből, vagy éppen egy olyan világból, amihez tartozni szerettél volna.
Ezeket a képeket nemcsak követjük. Néha – inkább sokszor ellenállunk nekik, harcolunk velük. De az ellenállás is ugyanahhoz a képhez köt. Ugyanaz határozza meg a testünkhöz való viszonyunkat, csak egy másik irányból.
Így a tested sosem önmagában van jelen, hanem mindig valamihez viszonyítva: a vélelmezett, az elhitt jóhoz hasonlítva.
Közben ott vannak azok a mondatok, amelyek közelről visszhangzanak a fejedben. A családból valakitől. Kimondva vagy kimondatlanul, de mégis érezhetően jelen vannak: nálunk ilyen a jó test, emlékszel, nagyanyádnak milyen volt a dereka, és folytathatnád. Van még ezeregy ilyen mondatod arról, hogy ki hogyan néz vagy nézett jól ki, mi az elfogadható, és mi az, ami már nem, és ami már nagyon-nagyon nem.
Ezek az elvárások nem mindig voltak hangosak, mégis keményen formálták azt, ahogyan magadra nézel.
Ehhez jöttek/jönnek hozzá azok az élmények, amelyek máshol értek: egy iskolaudvaron, egy öltözőben, egy félmondatban, amit valaki talán már el is felejtett, lényegtelen volt számára, de benned megmaradt. Egy szó, egy nevetés, egy pillanat, amikor úgy érezted, hogy valami nem stimmel veled.
Ezekben a pillanatokban gyakran nemcsak egy érzés születik meg, hanem egy csendes döntés, életre szóló fogadalom is. Nem feltétlenül tudatosan. Inkább csak egy belső elhatározásként: hogy akkor MAJD MEGMUTATOM…,
hogy AKKOR MAJD BEBIZONYÍTOM…,
hogy AKKOR IS SZERETHETŐ LESZEK, HA…,
hogy MAJD ÉN MEGVÉDEM ŐKET…,
hogy SOHA TÖBBÉ NEM HAGYOM SE ŐT, SE MAGAM….
Ezek a döntések nem tűnnek el, nem múlnak el azzal, hogy felnősz. Finoman, vagy nem is olyan finoman beépülnek, és működnek a háttérben. Néha úgy, hogy észre sem veszed, mennyire meghatározzák azt, ahogyan a testedhez viszonyulsz.
Lehet, hogy folyamatosan bizonyítani próbálsz.
Lehet, hogy meg akarsz felelni egy belső mércének.
Lehet, hogy védesz, mentesz, tartasz másokat.
Közben mindez nem tűnik választásnak. Inkább természetes működésnek.
Idővel ezekből alakul ki az, amit igaznak hiszel magadról: hogy nekem ilyen a testem, hogy én nem vagyok az a típus, hogy nekem ez nem megy, hogy ebben a korban már ….
Nézz most magadra és tedd fel a kérdést: Mi az, amit eddig magától értetődőnek vettél a testedről? Folytasd:
Amit a testemről gondolok, az valóban az én testemről szól?
Amit a testemről gondolok, az az én saját véleményem magamról?
Van olyan döntés bennem, amit még gyerekként hoztam, például: „jaj, lányom/fiam, te akkora vagy, mint…” alapján?
Mi az, amit azóta is elhiszek, viszek magammal hátizsákként anélkül, hogy mai szememmel ránéztem volna?
Mi történne, ha belátnám, hogy mindez nem is igaz?
Mi van, ha most ránézel a testedre, és már látod, hogy mennyivel több lehetőséged van, mint amire eddig gondoltál?
Lehet, hogy innen már nem az a kérdés, hogy milyennek kellene lennie a testednek, hanem az, hogy mi az, ami eddig láthatatlanul működött benned… és mi az, amit most először veszel észre?
K.M