Van egy pont, ahol a testedhez való viszonyod már nem különül el attól, amit megszoktál. A működésed részévé válik, ahogyan gondolkodsz róla, ahogyan bánsz vele, ahogyan döntesz vele kapcsolatban: mind egy irányba mutat, és ez az irány sokáig teljesen természetesnek tűnik.
Az elvárások így épülnek be. Nem külön szabályként jelennek meg, hanem belső rendként. Valamiként, ami szerint érdemes működni. Egy mérceként, amihez igazodsz, gyakran anélkül, hogy külön ránéznél.
A tested eközben folyamatosan jelen van, működik. Jelez, reagál, választ. Ezzel párhuzamosan fut egy másik réteg is, amely megmutatja, hogyan kellene lennie. A kettő együtt alakítja azt, amit végül természetes működésként élsz meg.
A családból hozott minták ebben erősen jelen vannak. Amikor valaki mindig megtette, amit kellett, amikor egy működés újra és újra ismétlődött, az könnyen válik belső iránnyá. A gondoskodás, a teljesítés, a helytállás nem külön döntésként jelenik meg, hanem alapként. A test ebben is részt vesz, és viszi tovább azt a ritmust, amit valahol már megtanult.
Ugyanígy jelenik meg az összehasonlítás is. Ha valaki meg tudta csinálni, ez elérhetővé válik mérceként. A mondat elsőre erőt adhat, közben finom nyomást is hordoz. Egy folyamatos igazodást, amely a test működését is befolyásolja.
A külvilágból érkező minták szintén beépülnek. A sport, a teljesítmény, az aktivitás értékké válik, és a test ehhez igazodik. Egyfajta elvárás alakul ki arra, hogy mit jelent jól működni, mit jelent elégnek lenni, és mit jelent többet tenni.
Ezzel párhuzamosan jelen van a láthatóság kérdése is. A beleolvadás és a kitűnés két iránya egyszerre hat. A test ezek között mozog, és finoman alkalmazkodik ahhoz, amit biztonságosabbnak vagy elfogadottabbnak érzékel.
Ezek az elvárások belülről jövőnek tűnnek. Sajátnak. Természetesnek. Egy idő után már nincs különbség aközött, amit választasz, és amit átvettél.
Itt válik láthatóvá az a finom réteg, ahol érdemes megállni egy pillanatra, és ránézni arra, ami eddig magától működött.
Milyen elvárások mentén működik most a testem?
Melyik az, amit magaménak érzek?
Melyik az, amit valahonnan hoztam, és azóta viszem?
Hol igazodom, és hol mozdulok el ettől?
Mi jelenik meg bennem, ha egy pillanatra nem kell tartanom ezt az irányt?
A figyelem önmagában már változást hoz. Nem erőből, nem döntéssel, hanem azzal, hogy láthatóvá válik, ami eddig a háttérben működött.
Innen kezd el átalakulni az, amit addig természetesnek hittél.
K.M.