A fájdalommal való kapcsolatunk szinte mindig egy irányba indul. Megszüntetni minél hamarabb. Elkerülni. Gyorsan túl lenni rajta. A test ilyenkor könnyen hibaként jelenik meg, mintha valami nem működne jól, mintha valamit rosszul csináltunk volna, vagy valami elromlott volna.
Ez a nézőpont nagyon mélyen jelen van az életünkben. Szinte automatikusan indul. A fájdalom probléma, amit kezelni kell. Ebben, persze, sokszor van is igazságmag. Vannak helyzetek, amikor a beavatkozás szükséges, amikor a test támogatást kér, és ezt érdemes komolyan venni. A fájdalom gyors csillapítása ilyenkor része a gondoskodásnak.
Eközben a fájdalom jelenléte messze nem merül ki ebben.
A test nemcsak akkor szól, amikor már minden rendben van. Sokszor akkor válik igazán észlelhetővé, amikor valami nem kap elég figyelmet. Amikor valami túl sokáig ment változatlanul, jelzések ellenére is, amikor egy működés már nem fenntartható úgy, ahogy addig az volt.
A fájdalom ilyenkor megállít. Nem feltétlenül finoman, van, amikor határozottan. Kizökkent abból a ritmusból, amely addig természetes volt. Lassít, amikor éppen gyorsan mennél tovább. Megakaszt, amikor lendületben vagy. Ebben a megállításban van valami, ami sokszor túlmutat azon, hogy egyszerűen csak kellemetlen legyen.
A fájdalom figyelmet kér. Nem mindig szavakkal, nem mindig érthetően, de mégis egyértelműen jelen van benne az a minőség, hogy valami láthatóvá akar válni. Nem feltétlenül egy konkrét ok, nem mindig egy gyorsan megfejthető összefüggés, inkább egy irány, ami eddig valahogy a háttérben maradt.
Itt könnyű lenne azt mondani, hogy a fájdalom ajándék. Ez a mondat legtöbbször igen nehezen fogadható be, mert amikor valódi a fájdalom, azt gyakran kifejezetten nehéz megélni. Mégis van benne valami, ami túlmutat a kellemetlenségen. Valami, ami mozgást, változást hoz, még akkor is, ha az elsőre inkább korlátozásnak tűnik.
A test ilyenkor kommunikál. Nem mindig úgy, ahogyan megszoktuk. Nem logikusan, nem egyértelmű mondatokban. Inkább érzetekben, feszültségben, húzódásban, megállításban. Ezek az érzések nem feltétlenül arra várnak, hogy azonnal megoldjuk őket. Inkább arra, hogy észrevegyük őket, hogy felfigyeljünk rájuk.
A fájdalomnak többféle szerepe is lehet: megállíthat, lelassíthat, akár kiemelhet egy helyzetből, elmozdíthat egy beragadt irányból, segíthet kilépni valamiből, ami már régóta nem szolgál. Az is lehet, hogy éppen felhívja a figyelmet arra, ami eddig háttérben maradt, amire nem jutott energia.
Közben az is igaz, hogy néha menekülést hoz egy helyzetből, egy működésből, egy elvárásból. A test ilyenkor átveszi az irányítást, és létrehoz egy állapotot, amelyben másképp kell jelen lenni.
Itt jelenik meg az a tér, ahol nem a megfejtés a lényeg, hanem a figyelem.
Milyen újdonságra lehetsz éber ezekkel a kérdésekkel:
Mit mutat most a testem ezzel a fájdalommal?
Hol és miből lassít le?
Mire hívja fel a figyelmem?
Mi az, amit eddig nem vettem észre?
Mi változik, ha nemcsak megszüntetni akarom, hanem egy pillanatra jelen vagyok vele?
A figyelem nem old meg mindent azonnal. Nem tünteti el a fájdalmat egyik pillanatról a másikra. De létrehoz egy új kapcsolatot, egy másik minőséget, egy teret, ahol a test és te nem egymással szemben álltok, hanem egy irányba kezdtek figyelni, együtt dolgoztok a változásért.
Mi minden új indulhat el így, a fájdalom segítségével?
Lehet, hogy ebben a pillanatban, ebben az esetben a fájdalom a legjobb motiváló erőd, a legjobb segítőtársad?
K.M.