A kapcsolatokhoz való viszonyod sokszor nem ott kezdődik, ahol gondolnád. Nem a másik embernél, hanem annál a képnél, amit magadról hordozol. A testedről. Arról, hogy hogyan nézel ki, és hogy ez mit jelent számodra.
Ez a kép nagyon könnyen válik kiindulóponttá. Egy magyarázattá arra, hogy miért történik valami, vagy éppen miért nem. Hányszor jelenik meg benned az a gondolat, hogy a külsőd tart vissza mindentől is?
Amikor ez az elképzelésed működik, akkor ez már nemcsak egy érzés. Egy értelmezéssé válik, amin keresztül látod a helyzeteket, ahol úgyis valaki mást választanak, valaki mást hallgatnak meg, valaki más kerül közelebb a tűzhöz, mert Te nem lehetsz ez. Véletlenül sem.
A tested másságát jól megszokott indokként használod mindenre. Minden, már előre vetített, vélelmezett kudarcod ürügye az lesz, ahogyan – elképzelésed szerint – rettenetesen kinézel. Mindaz, amit a testedről gondolsz. Ilyenkor milyen erősen bánt az a kép, hogy bezzeg ott vannak azok a nők, akiknek mindig erősebb az igazuk: a hosszú combúak, a hosszú körműek, akik valahogy jobban illenek a világba. Benned meg ott kiabál az a gondolat is: én miért nem onnan jövök, nem olyan háttérből, nem olyan testtel. Ebből egy folyamatosan kudarcra ítélt életszemlélet épül fel arról, hogy így hová mindenhová nem lehet eljutni, hogy mi mindenre nem számíthatsz, hogy mennyire nem vesznek komolyan ezzel a testtel.
A történetek nem maradnak a fejedben. Beépülnek a működésedbe. Abba, ahogyan jelen vagy. Ahogyan megszólalsz. Ahogyan belépsz egy helyzetbe.
Van, amikor ez a párkapcsolatokban jelenik meg. Azt hiszed, ezzel a testtel, ami a tiéd, valahol máshol talán könnyebb lenne: más országban, más közegben, más emberek között. Máshova talán jobban illenél. Közben itt maradsz, egy olyan érzéssel, hogy itt nem vagy elég.
Amikor ez a munkahelyeken jelenik meg, biztos vagy előre abban, hogy majd úgyis a csinosabbat választják, hogy nem téged választanak, hogy hiába teszel többet, valaki más kerül eléd. Természetesen várod, teremted ehhez a bizonyítékokat, a bántásokat, a megjegyzéseket. A tested pedig nem a barátod. Nem akar változni, pedig Te mindent megteszel. Csak…, csak…, csak…
No és van, amikor azt hiszed, hogy csak azért nincsenek kapcsolataid, mert így nézel ki, hogy nem választanak, mert nem vagy elég – ilyenkor ez a mondat nem kívülről jön. Belülről működteted.
Ez az, ami igazán formál.
Mert amikor ezt elhiszed, akkor nemcsak gondolatként van jelen. Meghatározza, hogyan nézel, hogyan reagálsz, hogyan vagy ott. És a másik ezekre, az ilyen működéseidre válaszol.
Amikor ez a kép elkezd változni, valami más, valami szokatlan dolog, érzés is megjelenik. Eleinte hihetetlennek tűnik.
Emlékszem arra a pontra, amikor a testemhez való viszonyom elkezdett átalakulni. Nem egyik napról a másikra. Inkább lassan, apró felismeréseken keresztül. És közben elkezdett láthatóvá válni valami, amit addig nem vettem észre:
hogy szeretnek.
hogy rám is néznek, észrevesznek,
hogy jelen vagyok mások számára.
Nem azért, mert hirtelen megváltozott a világ. Hanem mert megváltozott az, ahogyan én benne voltam. Ez az a pont, ahol a történet elmozdul. Nem a test változik meg először, hanem a viszony hozzá.
Innen már más kapcsolatok születnek az élet minden területén.
Hány helyzetben kötöm össze a kapcsolataimat azzal, ahogyan kinézek?
Mi az a történet, amit magamról felismerek most?
Hol döntöttem el, hogy nem vagyok elég?
Mi változik, ha ezt a történetet átalakítom?
Mi van, ha mostantól barátságot kötök a testemmel?
K.M.