Kora gyermekkorunk keserves felismerése,hogy szívünk nyitottságával visszaél környezetünk.
Rádöbbenünk, hogy törékeny mécs őrzi szívünk szeretetlángját. Minden érzelmi zsarolás, legyen tettese akár a szülő vagy bárki, akitől függünk, minden „haragszom rád” sebet ejt rajtunk, összetör.
Válaszul bekeményítünk. azaz kiépítjük a védelem erős falát. A félelem, hogy ismét összetöri szívünket a minket fondorlatos erőszakkal (érzelmi zsarolással) jobbítani kívánó szándék, távolságtartásra, az „én házam, az én váram” megteremtésére ösztönöz. A nem kis erőfeszítést kívánó törekvés eredménnyel jár.
Védetté, erőssé válunk…és iszonyatosan magányossá.
A kifosztástól való félelem arra késztet,hogy feltételrendszert dolgozzak ki:
Kik és milyenek legyenek azok, akiket hajlandó vagyok beengedni immáron erősen védett, jól zárt belső világomba.
„Igényes vagyok”, mondjuk, és nem vesszük észre, mi is beálltunk az érzelmi zsarolók sorába. Elvárjuk, hogy a másik a mi helyesnek vélt szándékunk szerint cselekedjék, hisz mi is így teszünk.Védelmi vonalunk, várunk erős fala a mások elvárásainak való megfelelés és a saját elvárásainknak való megfeleltetés építőköveiből épült.
Belső világunk érintetlen maradt.
Az elvárások szerepjátékokra kényszerítenek minket, hisz semmire sem vágyunk annyira, mint arra, hogy megosszuk szívünket a másikkal.
Minden, a másiknak-megfelelés-szerep nem más, mint a befogadásért,az elfogadásért való könyörgés. Erre kényszerülünk, erre kényszerítünk, miközben sóvárgó szemmel lesünk a másikra védelmi falunk, magánybörtönünk kukucskáló nyílásán.