“Minden érzelmi zsarolás, legyen tettese akár a szülő vagy bárki, akitől függünk, minden ‘haragszom rád’ sebet ejt rajtunk, összetör. Válaszul bekeményítünk, azaz kiépítjük a védelem erős falát. A félelem, hogy ismét összetöri szívünk a minket fondorlatos erőszakkal (érzelmi zsarolással) jobbítani kívánó szándék, távolságtartásra, az ‘én házam, az én váram’ megteremtésére ösztönöz. A nem kis erőfeszítést kívánó törekvés eredménnyel jár. Védetté, erőssé válunk… és iszonyatosan magányossá. Sőt a kifosztástól való félelem arra késztet, hogy feltételrendszert dolgozzak ki: kik és milyenek legyenek azok, akiket hajlandó vagyok beengedni immáron erősen védett, jól zárt belső világomba. ‘Igényes’ vagyok, mondjuk, és nem vesszük észre, mi is beálltunk az érzelmi zsarolók sorába.
.
Elvárjuk, hogy a másik a mi helyesnek vélt szándékunk szerint cselekedjék, hisz mi is így teszünk. Védelmi vonalunk, várunk erős fala a mások elvárásainak való megfelelés és saját elvárásainknak való megfeleltetés építőköveiből épült. Belső világunk érintetlen maradt. Az elvárások szerepjátékokra kényszerítenek minket, hisz semmire sem vágyunk annyira, mint arra, hogy megosszuk szívünket a másikkal. Minden, a másiknak megfelelés szerep nem más, mint a befogadásért, elfogadásért való könyörgés. Erre kényszerülünk, erre kényszerítünk, miközben sóvárgó szemmel lesünk a másikra védelmi falunk, magánybörtönünk kukucskáló nyílásán.
.
Tudjuk, érezzük – akár megfogalmazva, akár megfogalmazatlanul, – létezésünk ajándék. Abszolút ingyenes. És kiteljesedésünk ennek az ajándék mivoltnak a maradéktalan megélése, azaz ha én is ajándékká válok. Mindannyian arra vágyunk, hogy egy lángolásban odaadjuk magunkat, hogy megszűnjön az én, hogy kimondhassuk: én már nem én vagyok, hanem Te, Te vagy a mindenem, Te vagy a boldogságom.
Szabadságunkból ered, hogy ez csak önkéntes lehet. Szabadságunkból ered, hogy ezt a lépést csak én tehetem meg a másik felé és viszont: nem tőlem függ, hogy a másik ingyenes ajándékként felégetve védelmi erődjét odaadja magát. Szabadságunk az, aminek fényében kitűnik: minden elvárásunk léthazugság.
.
Elemi önátadásvágyunk önnön félelmünk emelte falainkba ütközik. Félünk hogy ‘méltatlanra pazaroljuk’ ajándék önmagunkat, félünk, hogy ‘méltatlan’ a hozzánk betérni vágyó. Mert bár nem hisszük, nem merjük hinni, mégis létezésünk legmélyebb zónájában tudjuk, hogy a falakon belül őrzött valódi önmagunk minden mértéket meghaladó csoda, mindent felülmúló érték. Amíg úgy vélem, hogy ez a csoda nem lehet akárkié, arról a tényről feledkezem el, hogy a másik is, akárcsak én – csoda, még akkor is, ha épp az ellenkezője látszik. Ha megkérdőjelezem bárki ‘méltóságát’ arra, hogy adjam magam, a magam méltóságát tagadom az Önátadásra, a teljes életre. Nemcsak a mások! csodamivoltát teszem kérdésessé, hanem a saját létezésem minden értéket felülmúló csodáját is.
.
A félelem az, ami védekezésre késztet, a félelem az, ami ‘igényessé’ tesz, a félelem az, ami lefokozza a csodát, a félelem az, ami megakadályoz, hogy elfogadjam a másikat, a félelem az, ami nem engedi, hogy vállalni merjem létem értelmének, ajándék mivoltomnak megélését, azt, hogy felszámolva a magányossá tévő védelem erődjét, immár védtelenül, de akadálytalanul adjam magam, teljes, egész életet élve.
.
Az EGÉSZ-ség nem más, mint a másik védelmi falak nélküli, határtalan elfogadása és a magam határtalan odaadása, a teljes élet, egyszóval: a szeretet.
A félelem a szeretet, az egészség ellentéte. A félelem szeretetlenné, beteggé tesz, mert korlátoz, határol, lezár.
.
Kiút a félelemből egyedül a kiszolgáltatottság, a gyengeség ellen emelt védőfalak lerombolásával lehetséges. Amit képtelenek voltunk gyerekként vállalni, a kiszolgáltatottságot, és váltunk erős magányossá, azt most, felismerve a zárkózott magány tarthatatlanságát, vállalnunk kell. Igen. Mert az erő nem vezetett sehová.
Létünk titkára döbbenünk rá, amikor felismerjük: nem az erő tesz védetté, hanem az erőtlenség, a kiszolgáltatott gyengeség, amely nem emel gátat, hanem engedi áradni önmagamat.”