Év végén sok ajándékot kaptam – többek között ezt:
Egy kilátástalannak tűnő konfliktus megoldása
Anyám halála után az apámmal való – korábban kiegyensúlyozottnak hitt – kapcsolatom kezelhetetlenné, elviselhetetlenné vált. Egy idő után minden beszélgetés üvöltözéssé fajult, mindenki mindenkit kitagadott, menetrendszerűvé váltak a “sohatöbbénelássalak”, “nembeszélekveledtöbbé”, “csakaholttestemenát” kezdetű fogadkozások. És persze az ezzel járó gyomorideg.
Mindeközben szorgosan jártam ilyen-olyan nyavalyáimmal Ágihoz, aki többször kérdezte, jó-e nekem ez így, szeretnék-e más megoldást. Én azonban hallani sem akartam arról, hogy rendezzem az apámmal való kapcsolatomat. Rendezzem??? Én??? Akit megbántottak, vérig megsértettek, kihasználtak?! Szó se lehet róla!
A fordulatot egy váratlan helyzet hozta meg végül: az egyik ordítozós vitába torkolló, telefonlecsapkodós “beszélgetés” után eszembe jutottak az Access nyitott kérdései. Feltettem párat próbaképpen, gondoltam, ezzel is telik az idő, amíg lehiggadok annyira, hogy legalább rendesen lélegezni tudjak.
A válasz 15 percen belül megérkezett a tökéletes, mindenki számára elfogadható, egyébként pofonegyszerű megoldással. Valahogy megtalálódtak a szavak, amiknek köszönhetően ez a két konok, makacs, büszke ember, apám is és én is vissza tudtunk fordulni a megmerevedni látszó helyzetből (erre egy órával korábban esélyt sem láttam). Azóta vigyázunk egymásra, nincs több kiabálás, helyette párbeszéd van – még akkor is, ha történetesen nem értünk egyet. Ma már csodálatosnak látom apámat, minden hibája ellenére (kinek nincsenek?), annyira, hogy a fényképét küldözgetem az ismerőseimnek, hogy ők is – akik sosem találkoztak vele – lássák, milyen nagyszerű ember.
Köszönöm. Sz.
